Főkép

Igazán kíváncsi vagyok rá, hogyan jut el valaki hatvankilenc évesen odáig, hogy krimit kezdjen el írni. Andrea Camilleri azonban ezt tette: az 1925-ös születésű szicíliai író, forgatókönyvszerző és rendező hosszú pályafutása alatt rendezett Pirandellót és dolgozott együtt Beckett-tel, munkálkodott Ionesco- és Majakovszkij-szövegeken, alkalmazta őt a RAI és számos színház, s több rangos díjat is megszerzett. Mégis csak 1994-ben írta és jelentette meg élete első detektívregényét, amely a nagyon is valóságos és általa kiválóan ismert Szicília egy kitalált városkájában, Vigàtában játszódik, s főszereplője a hölgyeket és a hamisítatlan olasz lakomákat kedvelő Salvo Montalbano felügyelő. A víz alakja című első, magyarra is lefordított regénye azután olyan nagy sikert aratott, hogy a már addigra is legendás hírű olasz irodalmárból krimiíró-legendát formált, s kiváló fogadtatása mindmáig több mint harminc további Montalbano-regényt eredményezett.

 

Bár az idén nyolcvankilencedik évét betöltő író változatlanul népszerű és fáradhatatlanul alkot, Montalbano-regényeinek magyar kiadása mindössze négy kötetre rúg: az első könyvön kívül még három található meg a könyvkínálatban, a sorban következő Az agyagkutya, Az uzsonnatolvaj és A hegedű hangja. A vigàtai ügyekre és Montalbano cinikus bölcsességeire kiéhezett krimikedvelőket csak az vigasztalhatja, hogy ez a három könyv remek fordításban látott napvilágot a kétezres évek elején, s valamennyi önmagában kerek, lezárt történet. Mindegy melyiket vesszük először kézbe, a szórakozás és a felfedezés öröme biztosított.

 

Az én kedvencem a sorból Az uzsonnatolvaj című regény, amelyben a türelmes és ironikus Montalbano ismét csak a munkáját próbálja végezni, mégis azon kapja magát, hogy hatalmasok és korruptok után nyomoz, és olyan játszmákba keveredik, amelyek messze túlmutatnak Vigàta viszonyain. Eleinte csak egy átlagos gyilkosságot kell felderítenie, ami pusztán azért furcsa, mert Lapecora úr holttestét egy lakóház liftjében találják meg, mellette bontatlan üveg jóféle bor. Utóbbinak később megkerül a gazdája, ám Montalbano hiába nyomoz a ház jóravaló lakói között, s hiába ismerkedik meg a kedélyes biztonsági őrrel, a veszekedő nyugdíjassal, pletykafészek asszonyokkal és egy kedves, élénk szellemű tolókocsis hölggyel, rá kell jönnie, a nyomok elvezetnek a házból, mégpedig egy tunéziai nőhöz és súlyos titkok felé. Miközben a félelmetes, mintegy hatéves uzsonnatolvaj nyomában jár, mellesleg szomorú szerelmeket és magányos bevándorlókat ismer meg, körmönfont terroristákat és szemérmetlenül hazudozó titkosszolgákat leplez le, alkudozik a sorssal és a kormánnyal, s majdnem szerez magának egy gyereket…

 

S hogy a bonyolult és izgalmas történeten kívül miért érdemes elolvasni ezt a nyomozást? Például Montalbano és távoli szerelme, a (túl) önálló és (túl) független Lívia telefonbeszélgetéseinek soráért. Azokért a pillanatokért, amikor feltárul a felügyelő hűtőszekrénye, s kiderül, aznap ebédre mit is hagyott benne házvezetőnője, a kedélyes Adelina, aki mindössze egyetlen embert utál a felügyelő ismerősei közül, épp Líviát, így amikor a nő megérkezik Vigàtába, a hűtő tiltakozásképpen üresen marad… Aztán azért a részért, amikor a felügyelő – mit tehet mást – istenigazából szentségel, amúgy vigàtaian. Meg amikor csukát eszik ajókával, meg parmezánnal megszórt kagylós spagettit, és boldogtalan. Meg amikor megsajnál egy öregasszonyt, aki ötszázmillió lírás betétkönyvet őrizget a házában, de egy szót sem beszél olaszul… Meg…

 

Montalbano felügyelőt előbb-utóbb muszáj megszeretni, ha az ember megismerte. Ha egy regény ilyen hangulatosan kezdődik („Rosszul ébredt: miután előző este befalt vagy másfél kiló szardíniát, álmában leizzadt, és az ágynemű olyan szorosan a teste köré csavarodott, hogy úgy érezte magát, akár egy múmia. Fölkelt, a konyhába ment, kinyitotta a hűtőszekrényt, s leöntött a torkán egy fél üveg jeges vizet. Miközben ivott, kinézett a nyitott ablakon. A hajnali fények szép napot ígértek, a tenger sima volt, mint a márvány, a tiszta égbolton egyetlen felhő sem látszott.”), el kell olvasni. A jelszó, akár a könyvfedélen: Szicília, Vigàtá.

 

Megjegyzés: a könyv ugyanabban az évben azonos ISBN-nel, de eltérő papírborítóval két kötésben is megjelent. Nekem ez, a színesebb, modernebb tetszik, bár manapság inkább a szürke, egy kiábrándító hajót ábrázoló változat kapható a könyváruházakban. A könyv keményfedele viszont már mindkét kiadásban azonos.