Főkép

A képregény magyarországi népszerűsítéséhez a legtöbb szerző és kiadó évtizedeken át a szépirodalmi művek adaptálását találta a legalkalmasabbnak, részben nyilván azért, mert az amerikai szuperhős-füzetek eleve nem illettek a szocializmusnak nevezett ideológiához, részben pedig azért, mert mindenképp kultúrát igyekeztek közvetíteni. Nemcsak az kérdéses persze, hogy például a leggyakrabban adaptált Rejtő Jenő regényei mennyire tekinthetők „magas” irodalomnak (kétségkívül semennyire), hanem az is, vajon milyen mértékben lehetséges egyáltalán átadni a nem eredetileg is képi-szöveges médiumhoz tervezett történeteket, melyek a párbeszédeken és – rajzba zömében átültethető – leírásokon kívül még bőségesen tartalmaznak bölcselkedő passzusokat (a válasz ismét lehangolóan nemleges).

 

Amint a Zórád-életműsorozat második darabjának szerkesztője, Bayer Antal határozottan rámutat, Karel Čapek „zanzásított” fantasztikus regényére szinte rá sem lehet ismerni a képregény alapján, hiszen a komor, világháborút jósló elmélkedések helyett mindössze a teljesen lecsupaszított cselekményt, annak is csupán egy erősen tömörített változatát olvashatjuk Zórád máskülönben izgalmas képregény-verziójában. Az is igaz persze, hogy a Čapek-műben sem teljesen tiszta, hogy a fantáziavilágba kivetített társadalmakban ki kinek megfeleltethető; vajon a szalamandrák színes bőrű rabszolgák-e, akiket a nyugati gyarmatosítók leigáztak, ám sok mindenre meg is tanítottak, vagy – amint azt Zórád képi szimbolikája is sugallja – diktatórikus hatalom, akik a világ leigázásra törekednek. Ám ez konkrétan a füzet megítélése szempontjából valószínűleg lényegtelen.

 

Az irodalmi adaptációk egyik veszélye, hogy a szerző túl sok szöveget igyekszik belepréselni a képkockákba, így azok gyakran a Spawn-sorozat televíziós hírolvasóinak kommentárjaira emlékeztetnek a szellősebb, buborékos vagy akár tömbszöveges megoldások helyett. Több helyütt érezni itt is, hogy a szavak a képek rovására terjeszkednek, ugyanakkor egészen ügyesen sikerült megoldani az újságcikk-részletek és szalagcímek beillesztését a képi keretbe. Maguk a figurák tagadhatatlanul sztereotípiák, viszont nem szabad elfeledni, hogy a többnyire az eszmékre koncentráló sci-fi sem arról híres, hogy plasztikus, kidolgozott figurákkal szórakoztatja az olvasót – sokkal inkább kétdimenziósak, időnként majdhogynem karikatúraszerűek az alakok, és Zórád képi megoldásai pontosan ezt a jellegzetességüket tükrözik. A holland hajóskapitány, a dán tengerészek, a komornyik, a bankárok és tudósok mind-mind azonnal felismerhető vonásokkal bírnak, ahogyan a Haránt Artúr színezte borítón is feltűnő hollywoodi filmszínésznőről szintén ugyanez mondható el.

 

De a nem rossz értelemben vett sematizálás nem művészi vétek; Gusztáv, a rajzfilmfigura és szinte minden társa ugyanebbe a kategóriába sorolható, de még a Mézga család alakjairól sem mondhatok alapvetően mást. Egyszóval Zórád nem légüres térben alkotott, amikor újra papírra varázsolta az emberiség ellen fellázadó szalamandrák történetét.

 

Ma már egészen mások az elvárások a magyar képregénnyel szemben, kezdve azzal, hogy a közönség szívesebben fogad szerzői alkotásokat, a nyugati riválisok hozzáférhetővé válásán át egészen odáig, hogy a digitális technika számos új lehetőséget biztosít, de a lényeg továbbra is egyfajta kiegyensúlyozottságra törekvés, és a saját műfajában Zórádnak ez, azt hiszem, maradéktalanul sikerült. És nem kizárólag kordokumentumként, követendő, vagy még inkább túlhaladásra késztető mintaként érdekes a Harc a szalamandrákkal, hanem kifejezetten élvezetes látvány-olvasmány is. Jó esetben pedig a füzet olvastán ahhoz is megjön a kedvünk, hogy elolvassuk a jóval terjedelmesebb regényt.