Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Ruta Sepetys: Kalitkába zárt álmok

 „…az unalmas emberek senkit sem érdekelnek, és mindenki elfelejti őket, amikor meghalnak, mint amikor valami a komód mögé esik. Néha szerettem volna a komód mögé esni. A normalitás egyszerűen csodálatosan hangzott.” – Josie Moraine

 

Utólag vettem észre, hogy a könyvtári példányomban hatalmas betűkkel az áll: TINI. Jelentem, akkor egy röpke hétre tinivé avanzsálódtam. Olykor szeretek az ifjúsági könyvek világában kalandozni, pláne üdítő kivételekre bukkanni a mai elkorcsosult kínálatban. És a litván írónő, Ruta Sepetys második regénye, a Kalitkába zárt álmok bizony frissítően hatott. Fogok még a jövőben erről a miliőről olvasni, mert kedvelem New Orleans-t – vagy inkább feltételes módban kellene írnom? Nem is tudom… de Sepetys szerint ott járni, kelni, lélegezni az összes érzékre ható élmény; egy hely, ahol minden sarkon egy történet bújik meg.

 

Érdekes, mert főhősnőnk, a tizenhét éves Josie Moraine pont fordítva gondolkodik erről. „A dúdoláson kívül az olvasás feledtette el velem teljesen anyát, a negyedet, és lehetővé tette, hogy a New Orleanson kívüli életet is megtapasztaljam. […] A szereplők élete annyival érdekesebb volt, mint a saját, magányos szívdobbanásom.” Kislánykorom óta felvillanyoz, mikor olvasás közben részben-egészben szimpatizálni, netán azonosulni tudok karakterekkel, hiszen az empátia láthatatlan szálként köthet össze bennünket bárkivel. Most Josie-t üdvözlöm a sorban. Miért is?

 

Egyfelől, a világ legbabonásabb-legmegbabonázóbb helyén él, New Orleans francia negyedében; ráadásul az egyik legvágyottabb korban, az ötvenes években. Övé az álommunka: egy kis könyvkereskedésben dolgozik, bár másodállásban a „maison de joie”-t takarítja (vagyis a vidámság házát, melynek magyar megfelelője a franciához képest igencsak vérszegényen hangzó bordélyház). A szó klasszikus értelmében nincs családja, mégis család veszi körül. Ott sorakoznak az ősi mesterséget űző hölgyek: Sweety, egy magának való fehér-mulatt lány; a vörös Dora, aki csak zöld ruhákban hajlandó járni; Evangeline, a mindössze száznegyven magas álnok kígyó és persze a néma Sadie.

 

Apafigurákból is kijutott, a színesbőrű sofőr, az örökké mókázó Kokszos, vagy az egykor elismert, ám mára már csak vegetáló irodalomtörténész, Charlie Marlowe személyében („valami rövidzárlatot okozott, és belső fényei pislogtak, mint viharban a lámpák”). Josie-nak „fekete szívű és gyermeteg gondolkodású” anyja időnkénti felbukkanását ugyanúgy el kell tűrnie, mint az állandó félelemérzetet, amit egy harisnyakötőjébe rejtett pisztollyal próbál meg minél távolabbra hessegetni. Cserébe anyapótlót kap a környék híres madámja, a Gonosz Mostoha kinézetű, igazából Tündérkeresztanya szívű Willie személyében. Ezen felül két srác is verseng a kegyeiért. „Nem volt elegáns, vagy éles eszű, mint Patrick. [Jesse] Markáns volt, szótlanságával titokzatos.” Hát, kérdem én, kell ennél több egy lánynak?

 

A helyszín és a karakterek kezdeti felvázolása, illetve kibontása után egy különös haláleset kapcsán váratlanul felgyorsulnak az események. Josie tiszta szívű teremtés, de élethelyzete miatt kénytelen „a hazugságot vödörszám cipelő és konfettiként szétszóró lánnyá” lenni, aki egyre inkább belegabalyodik hazugságai hálójába. Mentsvárként mindig egy bizonyos illető szavai csengnek a fülébe: „A döntések alakítják sorsunkat.” És ő épp erre készül, a patinás Smith-ben látja élete fordulópontját. „Valahogy minyonná kellett változtatnom a szivardobozban levő sós mogyorót.” (Ez utalás akar lenni a közte és az úri főiskolás lányok között tátongó egzisztenciális szakadékra; egy szomorú kontraszt kissé bohókás metaforája).

 

Szeretem, mikor egy könyv lapjai között nyomoznivalóra lehet bukkanni – ismerősre vagy ismeretlenre. Itt mindkettőt megkaptam. Truman Capote a kedvenc (férfi) íróm – hosszú évek óta senki se tudja letaszítani a trónról –, épp ezért somolyogva konstatáltam, mikor az írónő majd egy egész bekezdést szentelt neki. Ugyanígy megörültem John Keats említésének, mert ilyen letisztult gyönyörűségekre képes: „…még jobban szeretlek azért, mert azt hiszem, csakis önmagamért kedveltél meg, és nem befolyásolt semmi más.” Emellett kedvet kaptam tizenéves korom óta először Dickens-t olvasni, vagy sokadszorra meghallgatni az „It’s only a Papermoon”-t.

 

A legjobban azonban az tetszett, hogy Sepetys élményszerűen, könnyedén forgatja a tollat, mégis, a honlapjára beszúrt pár perces oknyomozó videóból kiderül, hogy az írást tetemes kutatómunka előzte meg. Kezdőlépésként ajánlott Christine Wiltz Az utolsó madám – Élet a New Orleansi alvilágban című művének feldolgozása (apropó, ő egy létező személy volt, Norma Wallace-nak hívták, és Willie alakját róla mintázták). Külön pluszt jelentett, hogy a legtöbb helyszín, amit Josie-val együtt bejárhatunk, létező hely, így válik a regény olyan valóságossá, hogy megkockáztatom, ebben a pillanatban meg is spórolnék egy fárasztó, majd` tízórás repülőutat a valódiért cserébe.


Batka Dóra - 2014. április 5.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
A szerző (Ruta Sepetys) további művei:

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!