Gaura Ágnes: Lidércnyomás

Gaura Ágnes neve nem ismeretlen a hazai olvasók előtt, hiszen Borbíró Bori kalandjai sok vámpírimádó szívét meghódították már. Lehetne mondani, hogy a vámpíros könyvek kora lejárt és azt a trendet, aminek köszönhetően egy időben szinte elárasztották a boltokat a hasonló témájú könyvek, felváltotta valami más. Az igazság azonban az, hogy aki szereti a vámpíros sztorikat, az bizony örök rajongó marad és az aktuális trend hanyatlása után is keresni fogja a műfajba tartozó írásokat. Az érdeklődés fenntartásához azonban szükség van arra, hogy az olvasó mindig kapjon valami újat, valami egyedit, és a szerző pont ezt kínálta fel a magyar rajongóknak. A „Magyar nyakba, magyar szemfog”, mint a sorozat szlogenje sok mindent kifejez, és akinek a kezébe került az első rész, akarni fogja majd a többit is.

 

Hősnőnk felszabadult az átok alól és végre a szolgálati lakást is maga mögött hagyva a saját meghitt kuckójába költözhet. Vagyis mégsem, mert a csomagolást egy utazás zavarja meg: Bori és kísérői (Attila, Fehérholló és a vérmedvék) Amerikába mennek, ahol Eric Bowman házában vendégeskednek, illetve részt vesznek egy esküvőn, amely álcaként szolgál az igazi indok, vagyis az alakváltók életét kioltó titokzatos gyilkos felderítése érdekében végzett nyomozás elfedésére. Egy kis kutakodás Borinak nem kihívás, de a múzsacsók hatásával küszködő Attila folyamatos érzelmi ostromával és egyre gyengülő fizikai állapotával együtt már kissé nehezebb a feladat végrehajtása. Pedig az igazi lidércnyomás csak akkor kezdődik, amikor a csapat megteszi az első lépéseket és óvintézkedéseket.

 

Eric Bowman az a karakter, akiről eddig nem sikerült túl sokat megtudni, de amit igen, az kifejezetten felkeltette a kíváncsiságomat, így még inkább szerettem volna megismerni a megszállott kutatót. Kívánságommal nem voltam egyedül, mert ugyanezt az óhaját – a különböző fórumok lehetőségeit kihasználva – több olvasó is jelezte, a szerző pedig eleget tett a kérésünknek, hiszen a kötet legfontosabb eseményeinek Eric háza ad otthont, mindezek mellett pedig a személye is fontos szerepet játszik a nyomozásban.

 

A sorozat – a humora mellett – azért is kedvelt, mert magyar vonatkozásokat tartalmaz, mégpedig nem is keveset. Tartottam tőle, hogy az amerikai úttal és a külföldi környezettel pont ezek az utalások és a „hazai ízek” fognak csorbát szenvedni, de szerencsére a cselekmények alakulása egymás után söpörte félre minden előzetes félelmemet. Amikor a rézfaszú bagoly, mint az ősi magyar népi hiedelem egyik alakja feltűnt a könyvben, és ehhez kapcsolódva főhőseink magas röptű eszmecserébe keveredtek, én annyira nevettem, hogy majdnem leestem a székről, amelyen éppen ültem. A gyermekriogatásra használt lénytől ezek után sem kellett elbúcsúznom, mert állandó és gyakran felbukkanó szereplője volt a történetnek, és minden egyes alkalommal sikerült mosolyt csalnia az arcomra, ahányszor csak megláttam a kifejezést. Félreértés ne essék, a vigyorgást és kuncogást nem maga a szó generálta, hanem a szövegkörnyezet, amelyben minden egyes alkalommal elhelyezésre került.

 

A szereplők magánéletét tekintve nem hagyhatom szó nélkül, hogy az bizony pont ugyanolyan érdekes és sokszínű, mint a nyomozás és az amerikai alakváltók világa. Attila továbbra is a múzsacsók hatása alatt áll és tőle, illetve a táltosoktól kifejezetten szokatlan módon szenved a viszonzatlan szerelemtől, illetve annak minden következményétől. Pedig ez a szerelem korántsem egyoldalú, hiszen Bori is gyengéd érzelmeket táplál a főnöke iránt, de a csalódás elkerülése érdekében inkább az ellenállást választja, és igyekszik távol tartani magát a bonyodalmaktól. Természetes, hogy ez a helyzet újabb szócsatákat és kétértelmű megjegyzések egész seregét generálja, ami szintén hihetetlenül élvezetessé teszi a regényt. Persze a többi szereplőnek sem kell a szomszédba mennie némi szarkazmusért, melynek témája többnyire Bori és Attila, illetve tessék-lássék kapcsolatuk – szóval tényleg garantált a szórakozás.

 

További pozitívum, hogy a probléma megoldása nem elcsépelt, hanem magyarázatokkal alaposan alátámasztott, amiből egyértelműen látszik, hogy a szerző komolyan elmélyedt a magyar népi hiedelmek témakörében, és igyekezett mindent alaposan átgondolni, kidolgozni, ami annak a bizonyos testrésszel ellátott bagolynak és a másik, nevén nem nevezett lénynek a mitológiai alapjait és cselekedeteit jelenti. Ráadás és külön élvezet, hogy mindezt képes volt humorba ágyazni, és a jelentéseket úgy megcsavarni, hogy a gyanútlan olvasó még véletlenül se találjon rá rögtön a megoldás felé vezető helyes útra.

 

A könyvben nincsenek oldalakon keresztül húzódó leírások, belső monológok vagy egyéb elmélkedések, szinte minden információáramlás párbeszédeken keresztül történik, ami egyrészt nagyon érdekes, mert maguk a karakterek is egyediek, másrészt hihetetlenül pörgőssé válik tőle a könyv. A sziporkázó dialógusok sokszor elvették a helyzet komolyságát és tragikusságát – elvégre mégis csak egy gyilkos után nyomoztunk –, a szarkazmus és a poénok miatt pedig a történet egy pillanatra sem ült le. Mindezek után az következne, hogy teljes megelégedéssel és nyugalommal zártam be a könyvet, de ez nem így történt, hiszen a szerző az utolsó fejezetben még tudott olyan fordulatot produkálni, ami miatt csak nehezen jutott el a tüdőmig az éltető levegő. Nem tudok rá mást mondani, csak azt, hogy nagyon az elevenembe vágott, összetörte a bennem bimbózó reményt… és követeli a folytatást.

 

Mivel már nyilvános a negyedik kötet címe, ezért aki figyelmes, észre is veheti a folytatásra utaló, finoman elrejtett nyomokat a történetben. A Lángmarta örökség első verziója – az írónőtől származó legújabb információk szerint – már elkészült, és az ötödik kötet ötlete is körvonalazódik. A rajongók tehát megnyugodhatnak, hiszen nem kell elbúcsúznunk sem Boritól, sem Attilától, sem pedig a most megismert szereplőktől.