Joan D. Vinge: 47 ronin
Írta: Galgóczi Tamás | 2014. 01. 03.
Aki még az életben nem olvasott vagy látott egyetlen szamurájos történetet sem, akinek fogalma sincs arról az összetett viszonyrendszerről, ami középkori japán társadalmat jellemezte, akinek ismeretlen a japán mitológia, viszont kedveli a látványos fantasy történeteket, az – úgy gondolom – remekül fog szórakozni ezen a jól megírt könyvön, ami nem több, mint a 2013. december 26-án mozikba került film forgatókönyve alapján írt regény. Aki viszont egy kicsit is konyít a Felkelő Nap országának történelméhez, vagy olvasott már bármit ebben a témában, az olyan sokkot fog kapni, mint én – ebben viszont nem a könyv szerzője, Joan D. Vinge a hibás, hanem a film két forgatókönyvírója, Hossein Amini és Chris Morgan.
Mielőtt folytatnám, be kell vallanom, mindezt úgy mondom, hogy olvastam a regényt, viszont nem láttam a filmet (csak a trailert), és teljesen biztos vagyok benne, hogy nem is áldozok pénzt arra, hogy moziban megnézzem - pár év múlva biztosan adják valamelyik tévécsatornán, akkor majd kiderül, hogy igazam van vagy igazam van.
Akik – hozzám hasonlóan teljes meggyőződésből – tiltakoztak a Tom Cruise neve által fémjelzett film, Az utolsó szamuráj, mint a valódi eseményeket meghamisító, a fehér ember mindenek felettiségét hirdető, alapjaiban elhibázott mozi miatt, azoknak ismét sok tennivalójuk lesz, hiszen az amerikai álomgyár ismét lenyelt egy gyönyörű történetet, és számomra felfoghatatlan indítéktól vezérelve úgy böfögte vissza, hogy ráaggatott egy rakat marhaságot, és annyira felszirupozta, hogy semmi köze nem maradt az eredeti szellemiségéhez. Az ilyen adaptációkat szerintem büntetni kéne.
Igazából azt nem értem, hogy miért pont ezt a történetet húzták ki a pakliból, amikor ennél sokkal látványosabb mesét, vagy mítoszt is találhattak volna, főleg akkor, ha a cél csupán egy izgalmas és látványos fantasy film elkészítése volt, aminek a helyszíne a középkori Japán. Nem kellett volna hozzá más, mint szamurájok, démonok, héroszok, szörnyek, sárkányok, nindzsák, varázslók, papok és minden más, ami csak eszükbe jut. De nem, helyette elővették a 47 ronin történetét, hozzácsaptak egy halom természetfeletti elemet, amivel kiherélték az eredeti, valóban megtörtént esemény fontosságát, a roninok hősiességét, emberi nagyságát, vagyis gyakorlatilag mindent, aminek köszönhetően jelképpé, követendő példává váltak.
Úgy tűnik, Hollywood képtelen felfogni és elfogadni azt az alapvető tényt, hogy a középkori Japánban elképzelhetetlen volt egy idegen ilyen mértékű befogadása. Ez nagyjából olyan, mintha azt mondanánk, hogy például Hunyadi győzelme a törökök felett Nándorfehérvárnál csak azért következett be, mert elkísérte őt a csatába egy démonok által felkészített szerecsen kardforgató, akinek sikerült megtörnie a török boszorkányúr varázslatát. Nélküle nem nyertünk volna, és az erről szóló film az ő szerepére helyezi a hangsúlyt, bár a narrátor szerepe megmaradt volna Hunyadinak. Mondom, hogy büntetni kéne az ilyen forgatókönyvírókat.
„– Aki megszületik, annak meg is kell halnia. Akik találkoznak, azoknak el is kell válniuk… - dörmögte Oishi az ismerős sorokat. – De amin megosztozunk ebben az életben, azt már soha nem lehet elvenni tőlünk.”
Hangsúlyozom, a könyv nem kíván több lenni az eredeti forgatókönyv regénnyé alakításánál, tehát ennek megfelelően is kell kezelni és értékelni, hiszen ilyenkor a feladattal megbízott bértollnoknak nincs túl sok esélye valami maradandót alkotni. Na jó, azért lehet ezt is jól csinálni, és kiindulva abból, hogy a kötet csaknem letehetetlen volt számomra, hiszen mindig kíváncsi voltam a következő fejezetre, ez egy ilyen regény. Különösen a japán hétköznapok ábrázolása sikerült nagyon jól, amiben valószínűleg nagy szerepe van Stephen Turnbull szakértelmének – érdemes volt megfizetni a tanácsait, kár, hogy az alapokba nem szólt vagy szólhatott bele.
„– Megbocsátok – mondta halkan Oishi. Megfogta a paraszt karját, és felsegítette. – Az életed, akárcsak bárki másé, az istenek ajándéka. Mostantól éld ehhez méltó módon.”
Zárásként még egy gondolat. Éppen Turnbull volt az, aki leírta: a bushidó szellemisége az állandó hadakozás megszűnte után vált népszerűvé a szamurájok között, amikor annak betartása már nem jelentett rövid távú elhalálozást. A 47 ronin eredeti története viszont éppen azért számít kivételesnek, mert ők tényleg betartották a bushidó előírásait: Gi (igazságosság), Yu (hősiesség és bátorság), Jin (együttérzés), Rei (udvariasság), Makato (őszinteség), Meiyo (becsület), Chugi (hűség).
Kapcsolódó írás: