Főkép

Az Idő Kereke forog, s mindig új korok jönnek, ahogy a minta változik. Nincs ez másként az Újjászületett Sárkány zászlóbontása után sem. Hónapok telnek el tétlenségben, miközben Rand még mindig a rázúdult felelősséget igyekszik feldolgozni. Hiába no, nem minden nap történik meg az ember fiával, hogy a világ megmentőjeként és elpusztítójaként azonosítják. Ilyenkor jó félrehúzódni, pár hűséges barát és kísérő társaságában, s alaposan végiggondolni múltat és jövendőt.

Ám az ő tétlensége ellenségeinek kedvez, akik nem tettek le az elpusztításáról. Miután rejtekhelye lelepleződik, úgy dönt, elindul, s egyedül próbálja kicselezni jövőjét. Társai ezt nem hagyják, és titokban igyekeznek utána, át a háborúk sújtotta vidéken, ahol több az ellenségük, mint a barátjuk. Nincs jobb helyzetben a társaság másik fele sem (itt a nők vannak többségben). Ők Tar Valonba mennek, hogy megmentsék a beteg Mat életét. Jutalom és biztonság helyett azonban büntetés és rosszindulat vár rájuk.

Mindeközben Rand al’Thor tovább utazik délre, hogy valóra váltsa a próféciákat. Tear városába igyekszik, ahol Callandort, a korokkal korábban számára félretett kardot őrzik – mégpedig egy bevehetetlen erődben. A mágikus fegyvert csak az Újjászületett Sárkány veheti a kezébe, ezzel is kinyilvánítva elhivatottságát. Hosszú az út odáig, s egyáltalán nem veszélytelen, hiszen a Sötét úr hívei lesben állnak. Rand azonban folytatja magányos útját, nem is sejtve, hogy társai is ugyanoda igyekeznek. Jön Perrin és Moraine, akik egyre fenyegetőbb titkokat fedeznek fel; Mat aki a szerencséjében bízik; s a három újonc aes sedai is eltökélte magában, hogy leleplezik a Fekete Ajah mesterkedéseit, és visszaszerzik az elrabolt varázsszereket.

Ebben a részben veszünk búcsút az átlátható, egyben kezelt történetvezetéstől. Gondolom Jordan rájött, hogy az elmesélni kívánt események miatt muszáj külön foglalkoznia a társ-főszereplőkkel. Ami cseppet sem baj, hiszen mind Perrin, mind Mat van annyira érdekes karakter, hogy simán megtöltenének egy-két könyvet. Aztán ott vannak még a fontosabb női szereplők, akikkel kapcsolatban még mindig szoknom kell a határozottságukat és a világnézetüket.

 

Erről csak az jut eszembe, hogy amikor a fővárosban járt Robert Jordan, és a nőkről kérdeztük, így válaszolt: „Életem során mindig erős, karakteres nők vettek körül, akik „megették” a gyenge férfiakat, így a családomban csak erős férfiak maradtak. A nagyapám egyébként a nőkkel kapcsolatban a következőt kérdezte tőlem: melyik élvezetesebb dolog, nyúlra vagy leopárdra vadászni? Egyébként egész életemben figyelem a környezetemben lévő nőket, néztem hogyan „működnek”. Mindig figyeltem arra, hogy a lehető legpontosabban ábrázoljam őket, legalábbis ahogyan én gondolom. Ez olyan jól sikerült – legalábbis a visszajelzések alapján –, hogy a női olvasók azt hitték, a Robert Jordan név valójában női szerzőt takar.”

 

Nem csoda, ha a jól sikerült szereplőknek, a szemlátomást kidolgozott világnak és persze a lebilincselő történetnek köszönhetően Steven Erikson és George R. R. Martin tündöklése előtt sokunk számára Robert Jordan jelentette a nagybetűs fantasyt.