René Goscinny – Albert Uderzo: Asterix és a rézkondér
Írta: Galgóczi Tamás | 2013. 10. 13.
Miután hőseink hazatértek az olimpiáról, élvezik a jól megérdemelt falusi hétköznapokat, amelyek nem éppen adrenalingerjesztő mivoltukról híresek. Ebben az álmos időszakban még az is élményszámba megy, ha egy másik gall törzs főnöke felkeresi gallfalvát. Ebből aztán olyan kalamajka kerekedik, hogy csak na. Ezúttal a két vezér nem kezdi el egymást gyepálni, mint ahogyan az korábban történt (A főnökviadal), hanem csak egy szívességkérés hangzik el, de a következmények olyan komolyak, hogy Asterix és Obelix nem bírja ki sírás-rívás nélkül.
Ez már a sorozat 13. kötete, de mivel mi már a XXI. században élünk, félre a babonával (elvégre semmi közünk a balszerencsés templomos lovagrendhez), és félelem helyett inkább kíváncsisággal nézzük, ezúttal mit hozott össze a szerzőpáros. A történet remek, és a korábbiaktól eltérően olyan témát érint, ami sokáig foglalkoztatta a francia közvéleményt: Flexibilix (Hasarengazfix kollégája) ugyanis mindenki által tudott módon együttműködik a római megszállókkal. Ez a morálisan kétes magatartás érthető módon szúrja az ellenállók szemét, de egy vicces visszaemlékezés következtében továbblépnek, és nem firtatják a témát. Az bizonyos értelemben tipikusnak tekinthető, ahogyan Flexibilix „mentegeti” magát, mindenestre furcsa, hogy annyi meghódolt honfitársuk szeretete után hőseink miért gyanakodnak erre a Kollaboránsra. A történet végén persze mindenki megkapja a jól megérdemelt jussát.
A történetben most nem a képi humor a meghatározó, hanem a szövegben elhullajtott poénok. Az egyik kedvencem, az, amikor a címlapon látható szeszterciuszokkal teli kondér üres példánya mellett ücsörögve arról beszélget Asterix és Obelix, hogy vajh’ mennyi pénzt lehetne keresni kalandjaik elmesélésével. Asterix szerint semmit, mire termetes társa ellenkezik, szerinte Obelix, a gall kalandjaira biztosan vevők lennének a népek. Na itt muszáj volt kacagási szünetet közbeiktatnom – Obelix, a gall. Nagyon vicces.
De legalább ennyire szórakoztató, ahogyan a két barát megpróbál pénzt keresni. Még jó, hogy Obelix előre jelezte, még sose csináltak ilyet – mert valóban, a legfeljebb cserekereskedéshez szokott falusiak képtelenek zöldágra jutni a római gazdasággal. Ráadásul a pénzforgalom alaposan próbára teszi a barátságukat, amit csak súlyosbít Obelix, hogy is mondjam finoman, szóval korlátozott szellemi kapacitása.
Ahogyan azt Bayer Antal a hátsó borítón elhelyezett magyarázatában említi, mind Goscinny, mind Uderzo megtekinthető a füzetben, lévén belerajzolódtak a színház nézőterére (lásd 30. oldal). De nem ez az egyetlen kikacsintás, mivel a római adószedőt például Valéry Giscard d’Estaing államfőről mintázták, aki egy ideig francia pénzügyminiszter volt, szóval ezen is jót mulathattak a képregény első megjelenése idején (1968-1969). Vagy ott van az a jelenet, amikor elhangzik a római közmondás (nem latinul, de azért idemásolom: Pecunia non olet), miszerint a pénznek nincs szaga, majd azonmód szimatolni kezdik az érméket – igen, gyakorlatilag mindig van miért mosolyogni vagy izgulni.
Úgy döntöttem, a továbbiakban nem hangsúlyozom a korábbi kiadásoktól eltérő színezést. Egyrészt nagyjából a felfoghatatlan kategória számomra, hogy miként tudtam annak idején úgy lelkesedni a Fórumos példány láttán (úgy sejtem, a korabeli magyar képregények mellett tűnt annyival jobbnak, illetve a fordítás humoros betéteit citáltuk barátommal hetekig), amikor a színek jobbra-balra elcsúsztak, időnként részletek helyett minden egyentónust kapott, a beírás helyenként pocsék – szóval ehhez képest a 2013-as változat maga a tökély. A fordítás szokás szerint a szöveghűségre, nem pedig a vicces rímekre helyezi a hangsúly – egyszóval ezen a téren sincs változás, de ez jól is van így.
Hiába azonban a minőségi kivitelezés, a humor, valamiért az Asterix és a rézkondér mégsem került be a legjobb 5 Asterix történet közé, valami hiányzott belőle, ami a többiben megvolt. Így csupán a középmezőnyt erősíti, ott viszont garantált helye van.