Főkép

Gerald Durrell, az 1995-ben elhunyt brit zoológus írásai első magyarországi megjelenésük óta folyamatosan kaphatók. Durrell méltán népszerű a magyar olvasók körében, hiszen humoros ismeretterjesztőin generációk nőttek fel, és sajátították el rajtuk keresztül a természetvédelem elkötelezett szemléletét. A magyarul először 2003-ban megjelentkötet nem kisebb célt tűzött ki maga elé, mint hogy megváltoztassa az állatkertekkel kapcsolatos gondolkodásmódunkat. Igazi herkulesi feladat ez, mert nemcsak a fogságban tartás ellen küzdő civileket kell meggyőznie az intézményesített vadállattartás szükségességéről, de a szakmabeliek elé is kénytelen odavetni a kesztyűt. És bár a könyv 1976-ban íródott, döbbenetesen időszerű gondolatokat fogalmaz meg. Vidákovits István, a Fővárosi Állat- és Növénykert munkatársa egyenesen úgy fogalmaz, hogy minden állatkert-igazgatónak és állatkerti dolgozónak kötelező olvasmánnyá tenné.

 

A legtöbbünk képzeletében az állatkertek valóságos börtönként jelennek meg, ahol az állatok szűk és bűzös celláikban várják a megváltó halált. A legszomorúbb helyzetük azon főemlősöknek van, akiket kiragadtak eredeti élőhelyükről – az ő szomorú pillantásuk a legkérgesebb szívű látogatót is együttérzésre sarkallja. Ezzel éles ellentétben áll viszont, hogy ha megkérdezünk három járókelőt, hogy mire is valók az állatkertek, kettő közülük garantáltan a „szórakoztatást” jelöli meg legfőbb célként.

 

Durrell szerint azonban a viktoriánus mutatványos állatkertek ideje végérvényesen lejárt, és az intézményeket nem lehet tovább úgy kezelni, mint egy-egy város státuszszimbólumát. A tudós hamar a tettek mezejére lépett, és a Jersey szigetén létrehozott parkjában elvei igazát a gyakorlatban is bizonyította. Véleménye szerint a vadállatok tartása mindenekelőtt a faj lehető legalaposabb tudományos tanulmányozását teszi lehetővé. A fokozottan veszélyeztetett fajok számára létrehozott tenyészcsoportok biztosíthatják a kipusztulás elkerülését, a visszatelepítési programok pedig lehetőséget teremtenek a természetes környezetükben való fennmaradásra.

 

Az állatkerti tudományos munka bemutatása a másik legfontosabb missziója kell, hogy legyen egy korszerű intézménynek, mert így lehet új katonákat toborozni a természetbarátok korántsem elég népes seregébe. Tudományos értékű kutatás sajnos még ma is csak kevés állatkertben folyik, sok helyen még tisztességes nyilvántartás sincs, és hiányzik az az igény is, hogy a vadállatgyűjtemény túllépje a cirkuszi látványosság határait.

 

Az állatkertek iránti igény közel 2000 éves múltra tekinthet vissza. Léteztek már állatkertek az ókori Kínában is, az aztékok fenséges állatgyűjteményei pedig még a konkvisztádorokat is ámulatba ejtették. A hozzájuk kapcsolódó törvényi szabályozás viszont ma is ősinek mondható – az állatvédelem csak azon magángyűjtemények ellen tud fellépni, ahol az állatkínzás közvetlenül kimutatható, de szó sem esik a korszerűtlen állatkerti táplálkozásról vagy az unalomból következő visszafordíthatatlan lelki károsodásokról.

 

Durrell nem idealizálja az állatgyűjtők világát: kendőzetlenül mutatja be a különböző magángyűjtők érdekérvényesítési formáit, és azt is, hogy hosszú távon milyen káros hatásokat idéznek elő tevékenységükkel.

 

Mindennél jobban becsülöm azokat a könyveket, melyek képesek elültetni bennem a kételkedés szikráját, és a történet végére érve elérik, hogy gyökeresen másként gondolkodjak egy adott témáról. Gerald Durrellnek nemcsak sikerült meggyőznie az állatkertek létjogosultságáról, de számos tévhitet is végérvényesen tisztázott. Megtanított arra, hogy a ketreceket az állatok szemszögéből kritizáljam, miközben szörnyülködőből érdeklődő és tudatos látogatóvá fejlődtem. Kételkedő énemnek bebizonyította, hogy a gondos ápolásnak köszönhetően a bentlakók is jól érezhetik magukat az állatkert védett környezetében. Megtanultam, hogy a látszólag sokkal inkább állatbarát szafaripark-iparág milyen elszívó erőt jelent a vadon élő állatállományra nézve, és azt is, hogy nyereségcentrikusságuk miatt csak kevés van köztük, ami jól működik és valódi természetvédelmi jelentőséggel bír.

 

Aki a fentiek alapján úgy gondolja, hogy ebben a könyvben Durrell legkomolyabb és talán legfontosabb munkájáról olvashat, annak igaza van. De a szerző itt is megcsillogtatja páratlan humorát, és számos szívet melengető történetet mesél állatkertjének lakóiról. Könyvében a Jersey Vadvédelmi Alapítvány tevékenységén keresztül mutatja meg, hogy milyen fantasztikus értéket is képviselhetnek az állatkertek, és hogy az emberi terjeszkedés megállíthatatlanságából kifolyólag sok faj csak ezeken a helyeken lelhet utolsó menedékre.