Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Izumi Kjóka: Szentek és démonok

Japán gótikus novellák: áll alcímként a Szentek és démonok fedelén, sejtetve, hogy olyan elbeszéléseket olvashatunk majd a kötetben, amelyek hangulatukkal emlékeztetnek az angol(szász) irodalom kísérteties, borzongató, s általában történelmi kulisszák között játszódó gótikus regényeire, amilyen például Mary Shelley klasszikus műve, a Frankenstein. A könyvborítóról viszont már japán kabuki álarcok merednek a nézőre, a címlapé például porcelánfehér női arc, amely vészt jósló, feketére festett (vagyis férjezett nőt vagy ifjú gésát mutató) fogsorával vigyorog az olvasóra. Minden adott tehát ahhoz, hogy egyszerre két élményt várjunk a könyvtől: horrorisztikus rémtörténeteket és valami tipikusan japán hangulatot.

 

Amit kapunk, ennél is izgalmasabb. Először is a könyv szerzője, Izumi Kjóka (1873-1939) nem átlagos gótikustörténet-író, s még azt sem mondanám, hogy „tipikus” japán elbeszéléseket vetett papírra. Az igencsak megkésett és különös japán romantika képviselője a híres író, Ozaki Kójó barátja és tanítványa volt, s szegény kézműves-családba születve csakis saját erejéből és tehetsége segítségével lett elismert színdarabíró és regényszerző. Csatlakozott azokhoz a japán művészekhez, akik megkísérelték a nyugati hatásokat is érvényesíteni és a nyugati regényműfajt meggyökereztetni országuk irodalmában. Ilyen módon írásaival a modern japán próza megteremtői között kell számon tartani. A könyv tehát nemcsak borzongató, hanem igazán remekül, és káprázatosan szép nyelven megírt, igazi szépirodalmi élményt jelentő elbeszéléseket tartalmaz.

 

Másodszor a témái nagyon változatosak, a novellák cselekménye kiszámíthatatlan és különös. Híven a romantika elvárásaihoz az olvasót nagy meglepetések, gonoszság és jóság ellentétei, váratlan fordulatok várják: különösen a második történet, A Kója-hegyi szent ember nevezhető igazán kalandosnak, az utolsó, az Oszen és Szokicsi pedig egyenesen szívszorító. Abból a szempontból azonban egyik elbeszélés sem gótikus, hogy az angolszász regények megszokott kliséivel, vagyis ódon európai várkastélyokkal, elátkozott gyermekekkel, tragikusan elsorvadó szerelmesekkel nem találkozni bennük. Ehelyett szerepel titokzatos telefonhívás, rejtélyes réti séta, legendákat mesélő vándorszerzetes és tiltott szeretkezés, a sors keze pedig egy érzéstelenítés nélkül végrehajtott műtét során érezteti súlyát. A díszletek is a modernizálódó Japánt állítják elénk, ahol szusit esznek a vonaton, a gyógyszerárus modern nyugati ruhát visel a városban (igaz, szalmaszandállal), de régi divatú festett köntöst az otthonában, a társasági élet kis, eldugott utcácskák teaházaiban és csodálatos szépségű mesterséges kertekben folyik, de látogatott a meseszép, ódon festményekkel díszített sintoista szentély is.

 

Harmadrészt a történetek valóban Poe-féle, költői módon rémisztgetnek – hiszen találkozhatunk piócákkal, kígyókkal, őrjöngőkkel, beszélő tengerrel, megelevenedni látszó pokolfestménnyel, vérrel szennyezett arcú árnynőkkel, s hallhatunk hangokat a föld belsejéből –, mindennél azonban sokkal kétségbeejtőbb a titokzatos várakozások, reménytelen szerelmek és riasztó jellemzések elolvasása. Sokáig kísért az ember képzeletében a bolyongó lány a vörös szegélyű ruhában vagy a férfi, aki „sárgás volt és kövér, épp, mint a pácolt retek”. A dombon álló, kastélyszerű villa attól igazán titokzatos, hogy sokáig nem láthatunk be egykori falai mögé. Ijesztőbb végigolvasni, hogyan mesél valaki egy riasztó legendát a novella elbeszélőjének, mintha egy csupa-cselekmény horror történetet futnánk át. S akkor még nem volt szó a szövegről magáról. A különös hasonlatokról („magam előtt láttam, ahogy az arcom olyan sápadttá válik, mint a hüllő hasa”), a furcsa filozofálásról („A langyos, lágy szellő hívására a lélek pitypanggá változik, aztán hirtelen pamut labdácskává, amit elfújnak.”) vagy az olyan egyszerre szimbolikus és elfojtott, költői és patologikus leírásokról, mint amilyenek ezek: „Teste, amelyet elöntött a holdfény és beburkolt az esti pára, áttetsző kéken reszketett a mögötte tornyosuló hatalmas, sima szikla előtt, melyet feketére festettek a ráhulló vízcseppek.” „A karmazsinvörös virágok közt elszórtan bújtak meg a kínai rózsák megfakult fehér szirmai, melyektől úgy érezte magát, mintha egy álomban járna s egy hatalmas virágoskertre nézne fel.”

 

Nagyon szuggesztív hangulatú tehát a könyv négy elbeszélése, hamisítatlan japán, mégis európai a történetszövés, izgalmas, de költői a megformálás. Ami azonban a legérdekesebb volt számomra, hogy valamiért nem tudtam letenni a könyvet. Pedig nem nevezném igazán horrornak, ami benne olvasható, Az Usher-ház végéhez hasonlítva például igen szolidak a rejtelmei. Ám Kjókának a maga csendes módján az elképesztő titokzatosság és mindent átható félelem légkörét sikerült körém varázsolnia olvasás közben, amitől csak úgy szabadulhattam, ha befejezem az utolsó lapot is. Így mindenkinek bátran ajánlom: induljon el a gótikának ezen a japán útján! Nem fog csalódni.

 

Tartalomjegyzék

A műtő

A Kója-hegyi szent ember

Egy tavaszi nap

Oszen és Szokicsi


Baranyi Katalin - 2013. június 13.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
Nincs találat kapcsolódó tartalomra a szerzőtől: (Izumi Kjóka)

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!