Georges Simenon: Maigret és a flamand lány
Írta: Baranyi Katalin | 2013. 06. 06.
Mivel nagy Maigret-rajongó vagyok, sokszor nehéz valakinek egy jó Maigret-regényt ajánlanom, én ugyanis az összeset szeretem: az egész Maigret-világot, amely, ha kellő hangulatban találkozol vele, beszippant, elvarázsol, és nehezen enged el. Csakhogy egy lelkesült rajongónak nehezen hisz az ember. Épp ezért megpróbáltam úgy szemlélni a Maigret és a flamand lányt, mintha nem különösebben rajonganék Simenon felügyelőjéért. És így is pompásnak találtam.
A regény viszonylag korai Maigret-nyomozás. Simenon 1931-ben írta meg az első történetet a türelmes, mély emberismerettel és nagy nyugalommal rendelkező, okos felügyelőről, a Maigret és a flamand lány pedig 1932-ben készült, így ez volt a tizennegyedik Maigret-kötet. Ekkoriban Simenon igazi tömegtermelő volt még, számos álnéven írta különböző hősű és hangvételű könyveit, a Maigret-kkel azonban épp kezdett rátalálni valódi, pszichologizáló, elmélkedő, tragikus írói hangjára. A regénynek három érdekessége van. Félig idegen környezetbe viszi Maigret-t, olyan kisvárosba, ahol a flamandokat, a családot, amely gyilkosság gyanújába keveredik, kiközösíti és irigyli a francia környezetük. Zártkörű, családi bűntényt mutat be, ellentétben az olyan, ugyanekkor íródott történetekkel, mint a Ködös kikötő vagy a Liberty bár. Végül telis-tele van elhallgatással, amelyet a szöveget néhol szinte modorosan elárasztó sok-sok három pont jelez. Emellett a könyv a megszokottnál is rövidebb és keserűbb.
A történet előzményeit csak az első fejezet néhány mondatából ismerhetjük meg: Maigret azért érkezik meg a távoli Párizsból a folyóparti Givet-be, mert felkereste a flamand lány, Anna Peeters, s arra kérte, segédkezzen a kisváros eltűnési ügyének felderítésében. Ha ugyanis Germaine Piedboeuf záros határidőn nem kerül elő, mindenki a Peeters-családot fogja vádolni az eltűntetésével, sőt megölésével. Anna öccsének, Joseph Peetersnek ugyanis gyermeke született Germaine-től, akit nem vállalt, s a férfi épp most készül összeházasodni mással…
Maigret tehát megérkezik: megismerkedik a Peetersekkel és Piedboeufökkel, a gyerekkel és a kisvárosi botrány szemtanúival, a helyi rendőrséggel és a kocsmai megmondó-emberekkel. Ahogyan szokta: látszólag nem is nyomoz, csak ott van. Beszélget, gyanakszik, töpreng, eszik és iszik itt és ott, igyekszik ráérezni hangulatokra és megsejteni eltitkolt gondolatokat. Szinte minden lapon valamilyen sötét, szomorú, átlagemberes, mindennapi apróságra derít fényt, legyen az egy bútordarab akkurátusan, sőt kicsinyesen őrzött pormentes állapota, egy részeg önmagáról megfeledkező, sértő hencegése vagy egy rosszindulatát nehezen leplező ember arcán átfutó érzelem. Aztán lassan, de biztosan megindul egy nyomon, és eljut a végkifejletig, amelyben talán az a legmeglepőbb, ahogyan Maigret reagál rá…
Mit szerethet a kötetben a nem-Maigret-rajongó? Leginkább talán a rövid, találó, pontos ábrázolást, a jellemek leírását. Azután a párbeszédeket: ez a könyv olyan, mintha rádiót hallgatnánk, amelynek időnként elmegy a hangja. El-elkezdődnek beszélgetések, amelyek abbamaradnak, folyik társalgás, ahol mindenki mást gondol, mint amit mond. Ennek olvastán persze nő bennünk a feszültség, amit csak még jobban elősegít a sok pontos, látszólag lényegtelen részlet, az apróságok akkurátus, mégis távirati stílusú lejegyzése. Az óraketyegés a zárda fogadószobájában. A kék mintás viaszosvászon terítő a konyhában, amire mindenki rámered, hogy ne kelljen semmit sem mondania a felügyelőnek. Az ilyesféle látványok: „A lépcsőpihenő már szinte teljesen sötétbe merült. Csak a két porcelán ajtógomb derengett tejfehéren.” A kávézgatás és süteményeszegetés, amely idillel akarja leplezni a rengeteg visszafojtott érzelmet.
Mit nem szabad várni a könyvtől? Egyrészt bonyolult rejtélyt biztosan nem. Simenont láthatóan nem Germaine kitalált sorsa, esetleges halálnak kimódolt koreográfiája érdekli, hanem a kisváros hangulata, az emberi sorsok útvesztője. Annak az ábrázolása nagyon bonyolult: a rejtélyé nem. (Ettől függetlenül én nem találtam ki, ki a valódi gyilkos.) Másrészt modernséget semmiképpen sem szabad remélni. Nem azért, mert a könyv 1932-ben íródott, hanem mert Simenon kifejezetten régi, nosztalgiát ébresztő, mégis kínosan ósdi világba küldi el a felügyelőjét, amiben Maigret-nek is nehezére esik mozogni. Ebből az álmos, nehéz köddel teli, kellemetlen világból kifejezetten jó lenne visszamenekülni a modern, nyüzsgő Párizsba. Nem csoda, hogy öröm olvasni, amikor a felügyelő végre kijut a túlfűtött kispolgári szalonokból és nekifeszül a jó, hideg, tiszta szélnek…
Az Agave kiadó sorozatában megjelent Maigret-regények közül nekem eddig ez tetszett a legjobban. Ennek volt a legszuggesztívebb a hangulata és a legjobb a magyar fordítása. Érdemes vele próbát tenni: minden benne van, amitől egy Maigret-kötet élvezetes és emlékezetes lehet.