Főkép

A mai napig jól emlékszem arra, amikor gimnáziumi magyartanárunk költői versenyt hirdetett, melynek lényege az volt, hogy a nevezőknek egy előre megadott témára kellett tetszés szerinti stílusban és formában verset fabrikálnia. Mondanom sem kell, hogy hiába erőlködtem, sehogy sem sikerült nemhogy elfogadható, de bármiféle költeményt kiötlenem, ezért csak irigykedve hallgattam nálam merészebb és kiválóbb osztálytársaim versenyműveit. Nem így Fritz Zoltán, aki az Angoulemi-i Nemzetközi Fesztivál örömrajzolására készítette el a most megjelent 24 óra – Tiszavirágzás című füzetet, amely a kvázi-rögtönzöttség összes erényével rendelkezik.

 

Mivel a feladat egy 24 tetszőleges időegységre bontott történet megalkotása volt, egyik lehetőségként szinte adta magát az egy napos ciklus, melyet a mi kultúránkban leginkább a tiszavirág, avagy a palingenia longicauda nevű rovar rajzása jelképezhet. (Habár a kérészek rendjébe tartozó állatkákat már a 18. században az élet viszonylagos hiábavalóságának érzékeltetésére használta az „Ephemera: An Emblem of Human Life” című skiccében Benjamin Franklin, a mindenféle közkeletű metaforákról már nem is beszélve.) Persze kellett az egészhez valamiféle csavar is, amely valóban eredetivé teszi a történetet.

 

A főhős így egy Jason Bourne-hoz, vagy Lovas Lajos N című regényének címszereplőjéhez (és még sok más irodalmi alakhoz) hasonlóan amnéziában szenved, és saját kilétének és múltjának tisztázása tölti meg a napját. Amint arra efféle fiktív helyzetben jószerével számítani lehet, egyre több és egyre félelmetesebb tényekre derül fény a főhős életét illetően, és a nagy titok nyitja egy vélhetően félre-, esetleg túlságosan is jól sikerült kísérlet lehet, de ez inkább csak sejthető, bizonyosságot viszont sosem szerezhetünk róla. De talán nem is ez a lényeg, hanem maguk a képsorok.

 

A rajzok bája elsősorban épp abban a stílusban rejlik, amit a feladat, az egynapos határidő megkövetelt. A fekete-fehér kockák legtöbbször csupán sejtetik a három dimenziót, és kalligrafikusan festettnek hatnak. Ráadásul a buborékokban látható szöveg sem számítógépes karakterekből, hanem kézzel írott betűkből áll. Vagyis voltaképp olyan ez a képregény, mint amit akár bárki elkészíthetne – feltéve, hogy van benne kellő rajztehetség. Ám ez rendkívül kevesek kiváltsága. És persze ott van még a jellegzetes stílus, a felismerhetőség, és ebben Fritz Zoltán egyértelműen messze az önjelölt képregénykészítők előtt jár.

 

Könnyen lehet, hogy a rengeteg munkával kidolgozott Marvel, Dark Horse és hasonló képregényekhez szokott rajongók, különösen az ifjabbak furcsának találnak egy ennyire „egyszerű” füzetet, az egyéniség, az ötlet és a könnyedség mégis a csilivili kiadványok méltó társává teszi a 24 óra – Tiszavirágzást, így mindenkinek csak azt javasolhatom, hogy ismerkedjen meg vele, és élvezze úgy az apró részleteket, mint a történet sodró lendületét.