Főkép

Talán mindannyian emlékszünk még David Attenborough lélegzetelállító természetfilmjeire, amikor a hetente vetítendő epizódok során ott toporgott a televízió előtt az egész család. A tisztes angol úriember munkásságának köszönhetjük, hogy a tudomány úgy ugrott le a fennkölt akadémiai magasságokból a mindenki számára érthető közkincsbe, hogy közben nem sérült hitelessége, és nem vált a természettudomány vásári karikatúrájává. Attenborough ékes angolságát a pár éve elhunyt Végvári Tamás baritonja tette teljessé, és bár a világhírű tévés időnként lehasalt a porba, mikor felállt, úgy nézett ki, mint aki épp kedvenc szalonjába indul az ötórai teára.

 

A kábeltévé hazai megjelenésével viszont a természettudományok újfajta ismeretterjesztő forradalmába kapcsolódhattunk be. Megjelent a Discovery Channel, a National Geographic, az Animal Planet, a Spektrum, és mintha a televízió térhódításával az elegáns és mértékadó könyökvédős tudósok is egyszeriben kicserélődtek volna. Attenborough, Darell és Sagan bár mind karizmatikus előadók, dokumentumfilmjeik egyre kevesebb teret kapnak, helyüket pedig az olyan ifjú titánok vették át, akik ha a nézettség úgy kívánta, frissen fehérített fogsorukkal marcangolták a nyers antilophúst. Nem elhanyagolható jelenségként pedig betört az természettudósok birodalmába is a „sex sales” jelensége, és a kutatók külseje lassan a Levi Strauss farmerreklámok dögös férfimodelljeivel vetekszik.

 

Az újgenerációs ismeretterjesztőknél ugyanúgy megvan a természet iránti végtelen csodálat, ahogy a régieknél, egy valami azonban végérvényesen elveszni látszik, ez pedig az alázat. A kamerák kereszttüzében show-elemként bukkan fel a Witchetty hernyó vidám majszolása, valamint a dinoszaurusz-bordákon való xilofonozás. Az Attenborough filmeken felnőtt nemzedék képviselői pedig egyként sóhajthatnak fel otthon: Vajon hol marad a tisztelet?

 

Nick Baker bár mindenképp az újgenerációs ismeretterjesztők elit csoportjába tartozik, némiképp mégis eltér kortársaitól. Az Exeteri Egyetemen szerzett biológusi diplomát, és barátságos személyiségének köszönhetően a BBC vele forgatta a The Really Wild Show című népszerű gyermekműsor számos részét, melyet több sorozat követett még. Baker élvezi a nagy elődök bizalmát – Gerald Durrell özvegye például annyira kedveli a tüskés hajú tudóst, hogy vállalta könyve első véleményezését és az előszó megírását is.

 

A kötet ugyan kiszolgálja a 21. századi serdülők külsőségek iránti erőteljes igényeit, publikációja megmarad tudományos alaposságú színvonalas gyűjteménynek. Könyvében a szerző levetkőzi a kamerák előtt kigyakorolt allűrjeit, és igazi felfedezővé válik. Praktikus és könnyen megvalósítható tanácsokkal látja el az amatőr természetbúvárok ifjú nemzedékét. Végigveszi a megfigyeléshez szükséges eszközigényeket, ruházatot és egyéb kellékeket, de szót ejt a természetvédelem fontosságáról. A szöveg jól tagolt, könnyen olvasható, gördülékeny stílusú, és időnként felcsillan benne a humor is, ami szokatlan ebben a műfajban, mégis kifejezetten kellemesnek bizonyult. Baker persze könyvében is hihetetlenül kamera érzékeny. Számtalan fotósorozat örökíti minden apró mozdulatát, és természetesen mindegyiken legalább úgy néz ki, mint egy hollywoodi szupersztár. Fülében ott virít a karika fülbevaló, karját vastag ezüstlánc és a legjobb minőségű karóra díszíti, haja pedig pont olyan áramvonalas, ahogy azt csak gondos fodrászkezek tudják előállítani néhány tubus zselé segítségével.

 

Szépérzékemet csak egyetlen dolog zavarta meg, mégpedig a sorkiegyenlítés hiánya az albumban. Viszont kifejezetten dicsérendő szerkesztői törekvés, hogy a kötet számos olyan információt tartalmaz, mely kifejezetten a magyar természetbúvároknak hasznos. A „magyarosítás” eredményeként a növény- és állathatározók javaslataiként a hazai közönség számára is elérhető könyvek szerepelnek. Befejezésül pedig csokorba gyűjtve megtalálhatjuk azokat a természetbarát egyesületeket, akik munkájába, szabadidős tevékenységeibe magunk is becsatlakozhatunk.

 

Baker írása tartalmazza mindazokat a technikai újításokat, melyek hiányoznak a Durell-féle változatból, de tovább gondozza azokat a klasszikus hagyományokat is, melyek még a darwini úttörő évekből maradtak ránk. Biztonsági útmutatót is mellékel a vadállatokkal való foglalkozásokhoz, ami igen üdítő a fizikai kontaktust erőltető természetfilmekhez képes, melyek azt sugallják, hogy az a bizonyos mérges kígyó pont azért tekereg a fán, hogy az arra járó turista belemásszon az állat személyes terébe, és úgy lapogassa akár egy ölebet. A terepen szerzett tapasztalatai mellett bevezetést kapunk a rendszertanba, és olyan egyszerű kísérletek elvégzésére bátorít, melyek szemléletessé, és személyessé teszik a természeti jelenségeket. Gyakorlati szemlélete miatt a környezetismeret és a biológia órák kedvelt kiegészítő olvasmánya lehet.

 

Bár jómagam szívesebben barangolok Gerald Durell régimódi útmutatásai alapján, biztos vagyok benne, hogy gyermekeim már inkább Nick Bakerrel töltenék szívesebben az időt. Kérdés persze az, hogy vajon Baker a BBC háttérszelével mennyire tud felnőni a tudománynépszerűsítő géniuszokhoz, és képes lesz-e évtizedeken át gondolkodásra serkenteni az embereket… Könyvének legértékesebb tulajdonsága, hogy arra tanítja az ifjúságot, a természet szeretete nem az amazonasi esőerdőkben kezdődik, hanem a kertünk végében. És ahogy Lee Durell írja az előszóban: „Minél több fiatalt sikerül megnyerni a természetbúvárkodás számára, annál nagyobb az esélyünk, hogy a jövő nemzedékek döntéshozói bölcsen cselekedjenek majd.”

 

Úgy legyen.