Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Dan Wells: Szörnyeteg úr

A tavaly megjelent első rész, ami a sorozat nevét is viseli, teljesen magával ragadott, bár maximum pontot nem kapott. Szerettem volna még tovább mélyíteni a kapcsolatunkat, hiszen a téma izgalmasnak és érdekesnek tűnt, így tehát nagy izgalommal vártam a második kötetet. Adott egy tizenöt éves fiú, aki hihetetlen érdeklődéssel fordul a sorozatgyilkosok felé, mindezt azért, mert egy testen osztozik Szörnyeteg úrral, aki igazán boldog lenne, ha rávehetné egy jó kis trancsírozásra. Igaz, hogy John Wayne Cleaver szinte még gyerek (aki egy halottasházban él a mamájával, és pubertásig több hullát látott, mint szőrszálat), és létrehozott egy saját szabályrendszert, pusztán azért, hogy ne válhasson sorozatgyilkossá, de így sincs könnyű helyzetben, Szörnyeteg úr ugyanis egyre dühödtebben próbál kielégülést szerezni. Saját meggyőződése (szerinte ugyanis a nevét is egy sorozatgyilkosról kapta), valamint az összes tünete (ágybavizelés, pirománia, antiszociális személyiségzavar) ellenére John mindent megtesz annak érdekében, hogy elkerülje a sorsát, közben pedig rendületlenül hajtogatja, hogy ő nem és nem sorozatgyilkos. És épp ez a kettőség az, ami miatt rengeteg lehetőség rejlik a történetben, ami a szinte ígéretnek ható tény miatt a misztikus thriller szerelmeseinek, no meg a sorozatgyilkos-rajongóknak mesés egyveleg.
 
John az első részben szabadjára engedte Szörnyeteg urat. Szüksége volt rá, hogy meg tudjon küzdeni, ne szépítsük, hogy képes legyen megölni Mr. Crowley-t, a démoni szomszédot. Ezt megelőzően a testén osztozó másik lény gondosan épített falak mögött élesíthette csupán a karmait, de most nem szándékozik visszavonulni, így sokkal nagyobb erőfeszítésébe kerül a még mindig tizenöt éves fiúnak, hogy normálisnak látszódjon. Az egyetlen személy, akivel megbeszélhetné a történteket, az édesanyja, de ő nem óhajt erről tárgyalni, ráadásul a gyilkosság ügyében nyomozó FBI csapat elhagyta ugyan a várost, de Forman ügynök maradt, és a szabadidejét azzal üti el, hogy szegény Johnt faggatja. A fiúnak persze esze ágában sincs elárulni, hogy ő szabadította meg Claytont a darabolós ámokfutótól, s mintha még nem lenne elég baja, a mamája szociálisan érzékeny embert szeretne faragni belőle, ráadásul újabb gyilkos ver tanyát az álmos kisvárosban. John igyekszik féken tartani a belső démonját, de az új kihívóval is meg kell küzdenie. Ehhez viszont nem ártana legalább megtalálni…
 
Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy a Nem vagyok sorozatgyilkos tipikus első könyv volt, melyben sokszor talán még maga Dan Wells sem tudta, merre szeretné vinni a történetet. Igaz, hogy minden apróságnak alaposan utánanézett, és olyan valósághűen festette le például a balzsamozást, hogy a szőr felállt a karomon, de határozottan hiányzott még valami. Egy kis apróság, amit ebben a kötetben maradéktalanul megtaláltam. Johnnak ugyanis célja van, ami már nem pusztán annyi, hogy lakat alatt tartsa a rettegett szörnyeteget. Az elvei, amik arra szolgálnak, hogy soha ne váljon sorozatgyilkossá, most kicsit gúzsba kötik, ezért megenged magának némi lazítást a szabályokkal szemben, amire szükség is van az egyensúly érdekében. Emellett John nyíltabb is, hiszen a mamája előtt többé nem kell titkolóznia, viszont terapeutája, köszönhetően Mr.Crowley-nak már nincs, így égető szüksége lenne egy olyan szelepre, amivel kicsit kiengedheti a gőzt, és ezzel befoghatja a fal mögött lakó szörnyeteg száját. Közben pedig egyszerre próbál megfelelni mindenkinek, ami persze nem könnyű, ha az embert folyton nyaggatják. Ebből a szempontból a lehető legjobbkor jelenik meg az új párbajozni vágyó.
 
John fanyar humora, ami az első részt is átszövi, szerencsére nem tűnt el, ennek köszönhetően több helyen is kuncogtam. A szarkazmus olyan vonás, amit igen kevesen képesek megfelelően elsajátítani. Meggyőződésem, hogy ennek oka az intellektuális különbségekben rejlik, és a mi hősünk nagyon-nagyon okos. A nyelve gyorsabban vág, mint a keze, bár Szörnyeteg úr inkább a szeletelést preferálná. A borító egyébként rémisztően élénknek tetszett neten keresztül, élőben azonban egész kellemes. A színek sokkal tompábbak, nem állnak éles kontrasztban egymással, és a vérrel mázolt betűk csakúgy, mint a Nem vagyok sorozatgyilkos esetében, elbűvölnek.
 
Összességében elmondható, hogy a történet rendkívül érdekes, a gyilkos sem lelepedőzik le az elején (jó, azért valamit lehet sejteni, de nem direkt gondolatként, csak amolyan zsigeri ösztönből), tetten érhető a szükséges karakterfejlődés, célok és remények kecsegtetnek, no meg változások tömkelege. Ezzel a trilógia kicsit átlépte már az ifjúsági kategóriát, amit én egyáltalán nem bánok, hiszen a téma szerelmese vagyok. Nem titok, hogy a harmadik, egyben záró részt még 2011-ben kiadták angolul, ezért abban bízom, hogy nem kell sokat várni a hazai megjelenésre sem. A történet ugyan így is kerek, önmagában élvezhető, mert mindent elmesél, amit az előző kötetből tudni érdemes, de azért mégis csak egy közbenső regény, elvarratlan szálak garmadájával.
 
Részlet a regényből


Németh Beatrix - 2013. április 10.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!