Főkép A 2012-es év vége abból a szempontból nagyon jó volt, hogy csekély időeltéréssel két Darren Shan kötetet jelent meg magyarul. A vézna hóhér főként az ifjabb korosztályt célozta meg, ellenben az Árnyak asszonya csak az idősebbek számára javallott. Nem csupán azért, mert szóhasználata nem mentes a káromkodástól – bár semmi öncélúság nincs használatukban, csak ott tűnnek fel a csúf szavak, ahol teljesen hiteles az előfordulásuk –, hanem mert témáját tekintve ez a történet valóban igényli az érettebb elmét.
 
Azzal szerintem nem árulok el nagy titkot, hogy a regény főszereplője egy bérgyilkos. Azon persze lehet agyalni, mennyire véletlenszerű a várólistámon egymás után két ilyen témájú olvasnivaló felbukkanása, de mivel az önanalízis annyira messze van tőlem, mint az a bizonyos Makó lovag Jeruzsálemtől, nem az ízlésem változásáról, hanem a kiadói trendek formálódásáról, illetve az írók érdeklődésének egybecsengéséről lehet szó. Maradjunk annyiban, hogy ha az első negyedévben még egy hasonló könyv kerül a kezembe, akkor már szó sem lehet véletlenről.
 
Darren Shan ezúttal sem hazudtolta meg önmagát, és bár a főszereplő bérgyilkos, a történet jóval kacifántosabb, olvasás közben bizony a múlt századi noir krimik aranykora jutott eszembe, no meg Edgar Wallace pár műve. Ezek közös jellemzője (több más mellett) emlékeim szerint a rengeteg csavar, váratlan fejlemény, gyakorlatilag csak abban lehetett biztos az olvasó, hogy valaki bűnt követett el, és az igazság kiderítése közben (ha ez egyáltalán sikerül) gyakran leesik az álla. Na ezt a módszert fejlesztette tökélyre Shan. Akárcsak a korábbi Város-trilógiájában, ezúttal sem bírt megmaradni a kriminél, hanem ráadásul hozzányúlt a misztikumhoz, a természetfelettihez. Ezúttal azonban sokkal finomabban teszi mindezt, és bár egy pillanatig sincs kétségünk az anyagi világon kívüli dimenziók létezésében (szellemek gyakorta felbukkannak a történetben), a kétkedés a főszereplő olyan tulajdonsága, ami segít józan elméje megőrzésében, s minden helyzetben valami kézzelfogható magyarázatot keres az események, a jelenések hátterében.
 
Ennél többet a történetről már tényleg nem árulok el, tessék elolvasni a regényt. Egy biztos, Shan ezúttal alaposan kitett magáért, ismét sikerült egy emlékezetes történetet írnia, ami nem csak a váratlan fordulatok miatt letehetetlen, hanem a főszereplő (Ed Sieveking) személye miatt is. Helyenként úgy éreztem, alakját saját magáról mintázta az író, aki a rajongók és a kiadó között örlődve próbál ötletből könyvet írni, de Ed többi énjét fogalmam sincs honnan vette, lévén Shan évek óta boldogan együtt él barátnőjével (infóim szerint).
 
Bár a cselekmény valóban odaragasztja az olvasót a könyvhöz, később mégis inkább arra fura hangulatra emlékezik majd mindenki, ami annyira jellemző az Árnyak asszonyára. Egy kicsit komor, egy kicsit borongós, egy kicsit ijesztő – ténylegesen egy másik világba kerülünk, ahol ugyanúgy süt a nap, csak valahogy erőtlenebbül, és ennek eredményeként az árnyékok, az árnyak egyszerűen mások. Mindezek után jöhet mindkét függő sorozata (Zom-B vagy a négykötetes The Saga of Larten Crepsley), mert azokra is módfelett kíváncsi vagyok.