Főkép

Ulysses Paxton, az amerikai hadsereg századosa egy franciaországi csatamezőn esett el az első világháborúban. Ez a regény azonban mégis az ő levelével kezdődik, melyet 1925-ben vetett papírra… A csoda magyarázata, hogy a rokonszenves tiszt az Edgar Rice Burroughs amerikai író írta science-fiction kalandregény-sorozat hatodik kötetének a főhőse. Ebben a marsi világban pedig bármi megtörténhet. Ahogyan egyszer, régen, több mint harminc évvel korábban a déli úriember, John Carter is átkerülhetett a titokzatos Marsra, miközben látszólag meghalt egy arizonai barlang füstjében, úgy Paxton is életre kelhetett a Marson, összezúzott testét otthagyva a halottak között, a Földön. A regény méltó a drámai indításhoz: izgalmas fordulatok sorozata kell ahhoz, hogy a fiatal tisztből legendás marsi harcos és tudós váljék.
 
Rice Burroughs ötéves kihagyás után, 1927-ben írt újabb folytatást addigra már hihetetlenül sikeres Mars-sorozatához. A széria addigi kötetei mind John Cartert vagy családjának tagjait állították a középpontba. A Mars géniuszában azonban az író csavart egyet a történeten: bevezetett egy új hőst, aki ugyan emlékeztethette az addigi regények ismerőit a hős és bátor marsi hadúrra, Carterre, ám saját személyiséggel rendelkezett, s egy modernebb világból érkezett, mint a szinte halhatatlan, de mégiscsak a tizenkilencedik századhoz tartozó virginiai úriember.
 
Ennek hála a regény cselekménye is szabadabban alakulhatott. Amihez John Carter igazán értett, a harc volt. Kalandjai diplomáciai csatározások és valódi pengeváltások között zajlottak, s általában háborúk kitörésével és megnyerésével fejeződtek be. Ulysses Paxton regényében azonban nemcsak az erőszak kitörését és visszatartását, s nemcsak egy vakmerő mentőexpedíció történetét izgulhatjuk végig. A hős ugyanis a bolygó ismeretlen vidékére, Phundahlba kerül, ahol egy zseniális tudós, Ras Thavas felfedezte az eljárást, amellyel az elöregedett testű személyek átköltözhetnek egy új, fiatal testbe. Természetesen ebben nem a marsi agyműtét, balzsamozás és gyógyító tapasz leírása a legérdekesebb, hanem az a sok etikai kérdés, amit az ötlet felvet. Miért csak a vagyonosak juthatnak új testhez? Etikus-e, ha kivégzett bűnözők és balesetben meghaltak testét (holott az eljárással gyakorlatilag feltámaszthatók lennének) testcsere céljára adják el a doktor orvosi központjának? Mit érez egy vad, fehér majom, amikor életre keltve azt tapasztalja, hogy egy ember koponyájába helyezték az agyát? Ulysses Paxtonnak hamar szembesülnie kell még egy problémával: mi a teendője, ha szerelme egy vénasszony testébe zárva kényszerül élni, miközben gyönyörű külsejét a gonosz és vagyonos jeddara, a hely császárnője szerezte meg magának?
 
A gyors menetű párbeszédek, fordulatos leírások mindenki számára izgalmas olvasmánnyá tehetik a sorozattól függetlenül, önmagában is remekül megálló könyvet. Egyedül az egyébként színvonalas és kellemesen olvasható fordítással akadt néhány apróbb bajom. Nem értettem, miért szerepel egy már megteremtett fordítói hagyománnyal szembemenve Hélium helyett Helium, a marsi császárt jelentő, az angolban kemény h-ra végződő jeddah szó már megszokott jeddak alakjahelyett a jedda forma, hogy a léghajókat miért nevezi a fordítás égi hajóknak. Különösen zavaró, hogy a főhős, aki az első világháborúban az amerikai hadsereg gyalogosaként szerezte a captain vagyis a százados rangot, végig, anakronisztikusan kapitányként szerepel, az angol sentimentalist szóból pedig sikerült megalkotni a magyarul nem létező és teljességgel nyelvi hibás szentimentalista kifejezést, holott a magyar megfelelő – nem meglepő módon – a szentimentális... De remélhetőleg a később megjelenő, általam nagyon várt további köteteket ezek az apró fordítási galibák sem jellemzik majd.
 
Bízom benne, hogy a sorozat e hatodik könyvét gyors egymásutánban követi majd a folytatás. Addig is mindenkinek ajánlom A Mars géniuszát!