Főkép

Mint Wilson regényei általában, a Kronolitok is a közeljövőben indít, egy újabban sci-fi írók körében igen felkapott országban, Thaiföldön. Az elbeszélő, a szoftverfejlesztő Scott Warden itt tengeti napjait feleségével és lányával, amikor egy éjjel óriási építmény jelenik meg Csumphon mellett: egy Kuin nevű hadvezér 20 évvel későbbi győzelmének emlékműve. Míg Warden a csodát szemléli, lányát kis híján végzetes kimenetelű betegség éri utol; Wardennek a kronolitkorszak kezdetével egyidőben házassága is összeomlik, hazatérése után pedig a rejtélyes emlékművek kutatása válik szenvedélyévé. A csumphonit ugyanis újabb monumentális szobrok követik, jelentős részük nagyvárosok közepén materializálódik, atomcsapáshoz hasonló mértékű pusztítást okozva. A jövőbeli Kuinról semmit sem tudni, viszont minden államnak és minden egyes embernek szembe kell néznie a jövő baljós előjeleivel.

Ahogy a Pörgés-trilógia köteteiben, a Kronolitokban sem a felvázolt probléma technológiai vetületén van a hangsúly. Kapunk ugyan némi kvázi-tudományos magyarázatot tau-turbulenciáról és Minkowski-jégről, mégis a szereplőiknek a kronolit-jelenségre adott válasza és egymással való interakciója fontosabb. Maga Warden is érdekes karakter, de még izgalmasabb alak a kronolitkutatás nagyasszonya, Sulamith Chopra vagy a nemeslelkű FBI-ügynök, Morris Torrance. Mihez kezdenénk, ha egy jövőbeni világháború cáfolhatatlannak tűnő bizonyítékaival találkoznánk? Wilson művében többféle válasz lelhető fel. A katonai nagyhatalmak megelőzésként csúcsra járatják hadigépezetüket, de akadnak, akik jó előre az új világrend híveivé válnak, szinte vallásos tiszteletben részesítve Kuint. Vannak olyanok is, akik a békés semmittevés mellett döntenek.Mindegyiktől eltér azonban Sue Chopra kutatócsoportja, amely a tudomány eszközeivel veszi fel a harcot a jövőbeni hódító ellen. Ám paradox módon épp az ő kutatásai teremthetik meg az alapot a Kuin dicsőségét hirdető monumentumok időutazása előtt.
 
A kicsit lassú indítást követően a regény igen jól olvastatja magát: az események felgyorsulásával a könyv szinte letehetetlenné válik. Nem tudják megakasztani az olvasót a méretes időbeni ugrások, az sem okoz fennakadást, hogy a világpolitika jövendőbeli alakulásáról csak említés szintjén értesülünk. Kuin korszakának közeledte pedig mindvégig fenntartja a feszültséget. Minden erénye ellenére e műnek is felróható, amivel a Pörgés-trilógiát is vádolják: nem kapunk egyértelmű válaszokat a felmerülő kérdésekre, a befejezés a levegőben lóg. Ugyanakkor a megoldás reflektál az időutazós történetek egyik örök kérdésére: hogy megváltoztatható-e a már bekövetkezett esemény.
 
A Kronolitok ugyan nem nyerte el a Hugo-díjat 2002-ben, de Neil Gaiman kultuszkönyvével, az Amerikai istenekkel szemben maradt alul, a mezőnyt pedig jól jellemezte, hogy ekkor szállt ringbe China Miéville Perdido pályaudvar, végállomása és Ken McLeod Kozmonauták vára című kötete is. Jó szívvel ajánljuk a regényt a „hagyományos” science fiction rajongóinak, különösen azoknak, akiket a nagy események társadalmi hatásai foglalkoztatnak.

Részlet a regényből