Főkép A modern vadnyugati történetek nem attól élnek a mában, hogy lovak helyett autók üldözik egymást, coltok és vadászpuskák helyett gépfegyverek ricsajoznak, bőrből készült jelmezek és barna dohányrudak helyett koptatott farmerek és trendi drogok öltöztetik cool-lá a főhősöket. Illetve dehogynem, csak részben. Mert a külső kulisszák változása nem feltétlenül vonja magával a belső attitűdök átalakulását, s ha a beállítódások az idő szavával dacolva kierőszakolják maguknak az állandóságot (érték-értéktelenségekhez való viszonyokat, interperszonális szokásokat, verbális színezetet... stb.), akkor valóban patinával bevont modern vadnyugati történetet kapunk. Ehhez az alműfaji sajátossághoz azonban kevesen értenek úgy istenigazából hitelesen, első helyen talán Cormac McCarthy-t tudnám említeni, aki 2005-ös Nem vénnek való vidék című regényével old-fashioned módon, ámde új impulzusokat öntött a témába. Van itt azonban egy másik amerikai „fószer”, aki legutóbb 87 gyertyát fújhatott el a születésnapi tortáján, s a modern témáknak ez a fajta irodalmi megközelítése rendkívüli módon testhezálló a számára. Elmore Leonardról és 2012-es regényéről, a Raylanről van szó.
 
Elmore Leonard regény- és forgatókönyvíró talán napjaink egyik legstílusosabb szerzője, s hogy látszólag tiszteletlen módon „fószernek” mertem szólítani, annak éppen a munkássága, s annak jellegzetessége az oka. Az 1950-es évek óta publikál, akkor még kimondottan westernekben utazott, csak később specializálta magát a krimikre és thrillerekre; Hollywood, általában a művészvilág és a maffia bennfentes visszásságait állítván témáinak középpontjába. Legismertebb regényeit (Macskafogó kommandó; Get Shorty – Szóljatok a köpcösnek; Rum Punch, amely aztán Jackie Brown címen futott Quentin Tarantino kezében; Mint a kámfor) mind-mind filmvászonra (avagy tévéképernyőre) adaptálták (néha éppen saját maga), s ezért meglehet, ő tartja a csúcsot összesen 26 filmre átültetett regénnyel és novellával. Karrierjét a népszerűség mellett számos díj és elismerés kísérte (Grand Master Edgar Díj, 1992; Louisiana Writer Award, 2006; F. Scott Fitzgerald Irodalmi Díj, 2008; National Book Award, 2012), nem csoda, hogy máig aktív: a Raylan idén jelent meg az Egyesült Államokban is, illetve jelenleg két további mozifilm készül regényeiből (Freaky Deaky, The Switch).
 
Leonard a Raylan – A törvény emberében bátran tér vissza a gyökereihez karimás cowboykalapban, sarkantyúval a csizmáján, hatlövetűvel a kezében, ám az imént taglalt módon hagyományőrző, ugyanakkor modern köntösben. A Raylan főhőse a könyvborító „megtévesztésével” ellentétben nem nő, hanem minden tekintetben férfi. Ráadásul ehhez a világhoz még a gyengébb nemnél is férfijellem szükségeltetik, ha boldogulni akar az ember fia-lánya. Szóval Raylan Givens szövetségi rendőrbíró valahogyan mindig a dolgok sűrűjében találja magát. Az addig rendben van, hogy a szénbányák felszámolása után a Kentucky állambeli Harlan megyében virágzik a kábítószer-kereskedelem, ám egyéb furcsa ügyek is bolygatják a lakosságot. A híres-hírhedt Crowe-testvérek, a maffiózó Pervis papa fiai például emberi vesével üzletelnek; Carol Conlan, a bányavállalat teljhatalmú női vezetője törvényt és szabályt nem ismerő módon, gyilkosságtól sem visszariadva kezeli cégének érdekeit; míg Jackie-t, a szökevény pókerjátékost összetévesztik három, kábítószeres befolyásoltság alatt álló női bankrablóval (illetve természetesen csupán egyikükkel). Raylan Givens-nek tehát nemcsak azért van feladva a lecke, mert a szétfutó ügyek itt-ott meglepő módon fedik egymást, hanem azért is, mivel személy szerint kizárólag ő lehet az, aki képes rendet vágni a puskaporszagú, véráztatta káoszban.
 
Elmore Leonard valami hihetetlen hidegvérrel van újra elemében. Raylan Givens figurája éppolyan, mint maga a regény: keveset beszél, de minden szava telitalálat; cowboykalapot hord, akár egy vadnyugati seriff, belül mégis lépést tart az idővel; nem használja feleslegesen a fegyverét, de ha lő, akkor általában öl is. A Raylan – A törvény embere jólesően avítt kelléktárral zsúfolt modern western-krimi, ahol az atmoszférateremtés egyértelműen a dialógusokban van. Leonard nem szöszöl a táj-, környezet- és embertípus leírásokkal, minden fontos dimenziót a párbeszédekbe sűrít bele rendkívül hatásosan működő, olvasóbarát technikával. A feszültségteremtés is a szavak, mondatok, kérdések, válaszok ritmusán keresztül érvényesül. További jóleső sajátja a történetnek a karcosan realisztikus ábrázolásmód, amelynek középpontjában mindig a karakterek állnak kontúrosan körbefestett valójukkal, ahol a figurák élő beszéde a cselekményépítésen túl saját maguk (kikacsintóan sztereotip) meghatározására is szolgál. Leonard mindemellett átgondoltan keveri a kártyákat, teljes mértékben ügyel a szálak kézben tartására, hogy aztán egy jól irányzott csapással – akár rasztaszerűen – egymásba tekerje őket. Egyszóval jó az öreg a vadnyugaton: a Raylan – A törvény embere kiváló, specifikus munka, amely úgy hozza vissza a múltat (illetve úgy helyezi a múlt karakterisztikájába az olvasót), hogy mindezt a jelenben képes ábrázolni. Cowboykalappal, sarkantyúval és hatlövetűvel mostani kereteink között.