Főkép A sorozat nyolcas sorszámot viselő kötete hozott magával pár újdonságot. Ezek egy része - úgy sejtem - a gazdasági helyzetnek köszönhető, de szerencsére ezekkel még együtt tudok élni. A borító papírja vékonyabb lett, így jobban kell vigyázni rá, s ezzel együtt a terjedelem is csökkent, aminek az lett az eredménye, hogy a lábjegyzeteket nem az utolsó oldalon találjuk, hanem rögtön az adott oldal alján. Ezeknél sokkal feltűnőbb és lényegesebb, hogy új borítóval került piacra a füzet. Ennek láttán persze teljesen jogos a kérdés: ezt most vajh ki készítette – az 1927-ben született Albert Uderzo, vagy valaki más? Persze látom Uderzo szignóját a kép alján, de azért vannak kétségeim. Legalább ennyire érdekes kérdés, hogy miért kellett a korábbi, világszerte ismert borítót lecserélni? Úgy sejtem, az októberben moziba kerülő film keltette érdeklődést kívánta meglovagolni a francia kiadó, és ezért csináltatott új címlapot. Az mindenesetre meglepő, hogy az ottani különkiadás borítója került a magyar verzió címlapjára, ami egyébként előrevetíti a brit kaland fontosabb vagy egyszerűen jellemzőbb pillanatait. Ilyen például a piros emeletes omnibus, a háttérben magasodó torony, illetve a szemlátomást „vidám” Obelix, aki ezúttal a helyzet magaslatáról osztja meg mindenkivel a véleményét. Barátja csitítja, de ez a kavarodás szemlátomást hidegen hagyja a mellette ülő úriembert.
 
A korábban magyarul megjelent verziókhoz képest a legfontosabb változást azonban egyértelműen a fordítás jelenti, ami szokás szerint az eredeti francia szövegből indul ki, így aki annak idején imádta az újvidéki kiadás vicces rímeit, az most csalódni fog. Aki azonban a fordítói szabadság helyett inkább a szöveghűséget részesíti előnyben, az kétszeresen is jól jár. Egyrészt mert Bayer Antal tartotta magát az eredetihez, másrészt viszont a britek valami hihetetlen mulatságos nyelvtan szerint szólalnak meg. Ez leginkább arra a konyhanyelvre emlékeztet, amivel az angolul nem tudók szokták mindenféle igeidő és kötelező szórend használata nélkül közreadni a mondókájukat. Csak ugye itt minden fordítva van, hiszen nem a külföldiek, hanem a britek számítanak furának. Nem tudom, mennyi időbe került mindezt így lefordítani, de nagyon jó lett a végeredmény, mivel átjön belőle az idegenség és mégis érthető marad.
 
A történet egyébként az Asterix külföldön sorozatba tartozik, amit a szerzőpáros általában arra használ fel, hogy jól szórakozzon az adott ország furcsaságain. Márpedig az angoloknál számos ilyen, kontinentális szemmel nézve nehezen értelmezhető szokás létezik, amelyekből még akkor is sok marad, ha visszautazunk az időben, nagyjából a római hódítás korába. A beszélt nyelv, az ételek, a szokások, a mértékegységek, az időjárás – szóval bőven van min élcelődni. Természetesen van egy-két kikacsintás, mint például a Bitlix vagy az Öt Törzs Tornája, de ez bőven belefér, és csak még jobban kihangsúlyozza Obelix szállóigévé nemesült mondásának (Dilisek ezek a rómaiak!) helyi változatát. Az mondjuk vicces, hogy a képregényben már a romanizált britek szerepelnek, kövezett utakkal, városokkal, kulturált életvitellel, nyoma sincs a meztelenül csatázó, kékre festett bőrű kelta harcosoknak. Az olyan visszatérő epizódok, mint például a menetrendszerűen felbukkanó kalózhajó (megjegyzem a viking sárkányhajó szintén anakronizmus), a sztorizáró lakoma, vagy a római légió elpáholása – az otthonosság érzetét nyújtja a sorozat kedvelőinek. Szokás szerint a színezésben ezúttal is történtek változások, de ezek tényleg csak ráncfelvarrások (az ég színe, a focicsapatok meze, stb.), nem láttam újrarajzolt kockát.
 
Egy biztos, az Asterix Britanniában az egyik legjobb rész, amit a szerzőpáros összehozott: friss, üde, szellemes és nem utolsó sorban vicces, szemlátomást ők is örömüket lelték benne. Nem csoda, ha ezt követően számos alkalommal megy majd külföldre a két gall harcos.