Főkép Erre nem számítottam. Persze sejthettem volna, hogy a trendnek megfelelően a mozifilmmel együtt újra megjelenik majd a regény, ami más fordításban már 1990-ben kiadásra került hazánkban, sőt, tudtom szerint 1945 előtt is magyarították. Nincs ezzel semmi baj, mivel Verne és Wells művei mellett Burroughs Mars ciklusát is olyan sci-fi klasszikusnak tartom, amelynek ott a helye minden rajongó könyvespolcán. Nem csak azért, mert hatással volt számos, később meghatározóvá váló sci-fi íróra, hanem mert megadta az alapot, a mintát arra, miként hozzunk létre egy földönkívüli civilizációt. Persze az eltelt száz év alatt némileg megkopott a fénye, ma már jól látszanak a gyengeségei, legyen szó tudományról vagy társadalmi berendezkedésről – ezért manapság főként kalandregényként olvassák –, de ettől függetlenül ez egy remek, máig olvasható sci-fi.
 
Mint korábban már említettem, idén száz éve jelent meg első ízben a történet, akkor még a hangzatos Under the Moon of Mars cím alatt. A kor szokásainak megfelelően újságban, folytatásonként közreadva, könyvként csak évekkel később került a boltokba. Másik furcsaság ezzel kapcsolatban, hogy számomra érthetetlen okból Burroughs álnéven (Normal Bean) publikálta ezt az írását – úgy tűnik, nem csak a magyar kalandregény írók között volt divat a rejtőzködő életmód. Az is meghökkentő, hogy ezt a sztorit a szerző párhuzamosan írta az első Tarzan történettel – manapság nem jellemző, hogy valaki egyszerre két alapvetéssel ajándékozza meg a világot.
 

 
Az első kötet története arról szól, hogy az amerikai polgárháború után John Carter (katona és gentleman, s nem utolsó sorban főszereplő) különös módon a Marsra kerül, ahol sivatag és kráterek helyett ősi, haldokló civilizációt talál. A korszellemnek megfelelően földi hősünkre vár a… – de többet tényleg nem árulok el, tessék elolvasni.
 
Akárcsak Tarzan, John Carter is fényes karriert fut be a helyi népesség között, ami azért fura, mert miközben ezzel a fehér ember felsőbbrendűségét bizonyítja a szerző (akkor még a WASP volt az etalon), éppenséggel a „lenézett” rendszerről állít ki jeles bizonyítványt. Nem hiszem ugyanis, hogy a korabeli délen bármely idegent - aki ráadásul még a kor szépségideáljától ennyire eltérő testfelépítéssel bír - pusztán képességeinek köszönhetően befogadtak volna az előkelő családok közé, vagy magas hivatalt bíztak volna rá. Ennyit a nyitottságról és a toleranciáról.
 
Első regénynek A Mars hercegnője gyönyörű: pergő cselekmény, könnyen megszerethető szereplők, a fantáziának tág teret hagyó, mégis határozott világleírás, s nem utolsó sorban a tudományos elképzelések bősége, magyarázatok a Mars csatornáira, a holdakra, a vízhiányra, egy fura, nem földi indíttatású technikai kultúrára. Elsőként ismerem el, hogy Burroughs messze nem olyan alapos, mint mondjuk Verne (és teljesen hiányzik belőle Wells társadalomkritikussága), de mégis, azok a félmondatszerű bekezdésekben vázolt technikai megoldások legalább annyira egzotikusak, mint a négykarú nomádok. Ráadásul a kötet befejezése nyitott, lehetőséget biztosít a folytatásra.
 
Úgy tűnik, minden erénye ellenére John Carterből hiányzott az a plusz, ami Tarzanban jelen van – mással nem lehet magyarázni másodhegedűs szerepét az életműben. Sajnálatos módon nem aratott olyan világraszóló sikert, mint a dzsungel fehér ura, ezért aztán kalandjai csupán tizenegy kötetben jelentek meg, ráadásul az utolsó csak 1964-ben került ki a nyomdából, jóval a szerző halála után, és a benne lévő két rövidebb írás közül az egyiket Burroughs fia követte el (ez feledhetőre sikerült). Kíváncsi vagyok, ezúttal meddig jut a kiadó, hiszen az Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó húsz évvel ezelőtti próbálkozása az ötödik kötet után befuccsolt. Talán majd most.
 
Részlet a regényből