Főkép

A tavalyi év során sikerült megismerkednem a Warhammer fantasy univerzummal, s azt kell mondanom, egyáltalán nem bántam meg, hogy belekezdtem az egyik sorozatba. A rendkívül sötét hangulatú, véres és brutális akciókkal tűzdelt történet kellemesen izgalmasnak bizonyult az első kötet folyamán, míg a második esetében már a sötételfek intrikáira, belső csatározásaira és hatalmi harcaira helyezte az írópáros a hangsúlyt, amelynek köszönhetően még jobban élveztem a könyvet. Kíváncsi voltam, hogy tudják-e még fokozni a komor és kegyetlen légkört a szerzők, de szerencsére sikerült nekik, s a harmadik részben Sötétpenge Malus minden korábbinál nagyobb mértékű küzdelmet folytat – úgy saját családjával, mint ellenségeivel.
 
Alig tért vissza a messzi északi Bőrmetszők elleni hadjáratából, Malus kénytelen újabb küldetésre indulni, hogy még időben megszerezze a bálványokat a benne lakozó démonnak, hiszen ha egy év alatt nem találja meg az ereklyéket, örökre Tz’arkan szolgájává válik. A holtak házaihoz indul, hogy az egyik mauzóleumban meglelje Torxus Tőrjét, ám nem csak ő szeretné megkaparintani a nagy erejű tárgyat. Miközben a Tőr után indul, Malusnak szembesülni kell azzal, hogy senkiben sem bízhat meg, családjának tagjai is csak eszköznek tekintik hatalmi játszmáikban, és saját céljuk eléréséért bármit megtesznek – akár még a halálba is küldenék a sötételfet. Fellázad sorsa ellen, ám nem is olyan egyszerű kijátszani a végzetet, mint ahogy az elsőre tűnik…
 
A harmadik kötet gyakorlatilag ötvözi az előző két rész legjobb elemeit, ugyanis egyszerre lesz annyira pörgős és akciódús, mint az első regény, illetve olyan ügyesen átgondolt, fordulatos és izgalmas, mint a folytatás. Nincs szó persze újdonságról, vagy valami különösen eredeti ötletről, mégis kiválóan szórakoztat, képes annyira megújulni, hogy ne ugyanolyan formában adja elő a történetet, mint korábban. A végére ugyan ezúttal is kissé túl sok lesz gyilkosságból, de a szerzőpáros mégis – a körülményekhez képest – elképzelhetően és hitelesen adja elő az eseményeket. A korábbiak során eleget árnyalták a sötételfek, különösen Malus kegyetlen életszemléletét, hogy a vad és féktelen mozzanatok se tűnjenek öncélú helykitöltésnek, inkább csak a hangulat legyen még hatásosabb.
 
Ráadásul a Lelkek gyilkosában még nagyobb léptékűvé válik a vérengzés, hadseregek közti összecsapásokra is sor kerül a vérszomjas Malus kisebb-nagyobb öldöklései mellett. A családi intrikák világa számomra ezúttal is nagyon érdekesnek tűnt, hiszen az utolsó pillanatokig lehet számítani meglepetésre és fordulatra, nincs semmi sem eldöntve, bárki elárulhatja szövetségeseit, ezáltal egy teljesen új helyzetet teremtve – miközben Malus próbál életben maradni közöttük. Jellemfejlődése most is hiányzott, bár talán már lassan bekövetkezik a változás, ahogy egyre jobban uralni és irányítani akarja a sorsát. A többi karakter sajnos elég sablonosra sikerült, legfeljebb a család tagjai rendelkeznek vázlatos személyiséggel, a mellékszereplők szerepe nem több mint hogy a néhányszáz oldal során elhalálozzanak, lehetőleg minél látványosabb és drámaibb módon.
 
Nem is szabad mást várni a regénytől, hiszen minden pozitívuma ellenére nem más, mint egy izgalmas, ám kissé üres kalandozás. Aki többet szeretne, ne próbálkozzon a sorozattal, de aki szereti a könnyed szórakoztatást, az egy komor hangulatú, lenyűgözően véres harcokban és érdekes cselszövésekben gazdag művet vehet kézbe, amely az utolsó száz oldal során szinte már letehetetlen. Ezek után egyértelműen várom a következő kötetet, mely elvileg a Torzkard címet fogja viselni és idén ősszel várható a megjelenése – szerintem abban sem kell majd csalódnom.