Brandon Hackett: Az ember könyve

Brandon Hackett (Markovics Botond) életművét maga a szerző is két szakaszra osztja: a váltást a 2007-es A poszthumán döntés című könyve hozta. Míg addig főleg sci-fi kalandregényeket, űroperákat olvashattunk tőle, ettől kezdve aktuálisabb, izgalmasabb kérdések kezdték el foglalkoztatni, egyben írásainak minősége is javult. A poszthumán döntés, mint az a címéből is kiderül, elsősorban a poszt- és transzhumanizmus kérdéseivel foglalkozik, de megjelennek benne a telepátia és a virtuális lét témái is. Az Isten gépei fő csapása a technológiai szingularitás, de itt is jelen van a poszthumanizmus.
 
Hackett újabb regényeire elsősorban a jól átgondolt és kidolgozott ötletek néha túlzásokban hajló parádéja volt jellemző, ugyanakkor – különösen az Isten gépei esetében – sokszor nehéz volt azonosulni főszereplőivel, az emberi kapcsolatok ábrázolása nem ritkán sablonosra sikerült. Az ember könyve nem hiába készült éveken keresztül: e hiányosságok nagy részét sikerült orvosolni benne.
 
A regény kiindulási pontja, hogy egy kisvárosnyi embert földönkívüliek kiszakítanak bolygónkból és egy másik égitestre visznek. Sokáig rejtve marad a különös idegenek terve, így az emberek számos elméletet alkotnak róla, de a legfőbb törekvés a helyzet konszolidációja és a hazatérés lehetővé tétele marad.
 
Az eseményeket több karakter nézőpontjából kísérjük figyelemmel: a legerősebb közülük Attila, a magyar fiú, valahol a gyermek- és a kamaszkor határán, aki családját az elszakadás során elvesztve próbál boldogulni az új világban. Társra lel Aurora (Auri), az orosz-japán vegyes házasságból származó, luxushoz szokott kislány személyében és Natalie-ban, az új rend egyik vezéralakjában, aki egyszerre tölti be a hiányzó anya és a plátói szerelem szerepét.
 
Az idegenek nem testesítik meg a science fiction egyik kliséjét sem. Kezdetben elefántfejű „ganésákként” jelennek meg, később genetikai összetételük folyamatos módosításával már emberszerűvé válnak: megihleti őket az új faj. Konfliktusok bontakoznak ki mind az emberek, mind a szagokkal kommunikáló idegenek közösségén belül. Attila és Auri egy kirándulásuk után közvetítővé válnak a két létforma között, ám míg Attila ezt küldetésként éli meg, Auri csak teste új funkcióiból próbál előnyt kovácsolni.
 
Egyik oldalról diktatúra kibontakozásától lehet tartani, másikról a fizikai megsemmisítéstől, mindkét kibontakozó konfliktus az emberek fennmaradását veszélyezteti. Tanúi vagyunk annak, hogy rokonszenves szereplőből opportunista hatalommániás válik, ahogy arra is van példa, hogy a kimondottan önző karakter válik szabadságharcossá.
 
A fentiekből is kiderült, hogy Brandon Hackett ezúttal sokkal nagyobb hangsúlyt helyezett az emberek árnyalt ábrázolására: sikerrel járt. Mivel emellett egy igen sokszínű, izgalmas világot is alkotott, már csak a cselekményt lehetett volna elrontani, de a számos szerkesztési munka során azt is sikerült kellően feszessé formálni. Science fiction rajongóknak mindenképpen ajánlott elolvasni, de talán a fantasztikum más területei iránt érdeklődőknek is érdemes tenniük vele egy próbát.

Interjú a szerzővel