FőképEzúttal a Little Mapstead-i St. John templom és a hozzá tartozó kolostor a történet helyszíne, ahol valamilyen különös oknál fogva mindennap meghal valaki a szerzetesek és apácák közül. Hőseink szerint itt egyértelműen démonok tanyáznak, ezért megpróbálnak besegíteni, de ez nem mindenkinek tetszik.

Papp Imre szeret popkulturális kiszólásokat használni a képregényében, amiben ezúttal nem kis fejlődés is tetten érhető, hiszen az eddigi, szinte csak Star Warsos utalásait háttérbe szorítja: az első oldalon a legendás Monty Python kultikus művét, a Gyaloggaloppot idéző beszólásokat hallhatunk Freddy és Michael szájából, de egy helyen a nem éppen zsánerbe tartozó Helyszínelők is megkapják a magukét. Izgulni azért nem kell, mert marad még elég utalás a Star Warsra, ezúttal már a vizualitás szintjén is.

Ha már a vizualitás szóba került, meg kell említeni, hogy a rajzok a már jól megszokott stílust követik, de Deveraux szemei és ráncai két helyen – a helyzet komolyságát érzékeltetve – rendkívül részletesen vannak megrajzolva, így az olvasó egy pillanatra meg is áll, hogy elcsodálkozva nézze a különösen élethű vonásokat, miközben még erőteljesebben koncentrál a történetre. Egy-két helyen lehet csak zavaró, hogy a szöveg olyan apró betűvel van írva, hogy az ember szeme majd’ kifolyik olvasás közben, és ez meg is töri a varázst.

A humor ennek a kétfüzetes történetnek is elhagyhatatlan alkotóeleme, de itt elég nagy kilengéseket éreztem, hiszen voltak olyan gondosan és a helyzetkomikumokhoz képest hosszasan felépített csattanók, amik aztán tényleg nagyot ütöttek, és majdnem hangosan is felnevettem, másutt viszont lapos vagy épp már agyonhasznált poénok tűntek fel.

Imi remekül elkapta a nyomozós szálat, ami tulajdonképpen adta is magát, elvégre hőseink egy kis, zárt térben mozognak, ahol megmagyarázhatatlan halálesetek történnek (itt kicsit Umberto Eco A rózsa neve című regénye juthat eszünkbe). A szereplők logikusan, a képességeikhez tökéletesen illő módon követik a nyomokat és ésszerű elméleteket építenek belőlük, így a képregény tulajdonképpen intelligens krimivé is válik. Arról nem is beszélve, hogy az első kötet olyannyira izgalmas ponton fejeződik be, hogy utólag csak annyit tudok javasolni: egyben vegyétek meg a kettőt, mert rögtön kapni fogtok a második füzet után!

A történetben felbukkanó fő gonosz ezúttal nagyon eltalált, a cselekedetei utólag visszagondolva logikusak és teli vannak apró utalásokkal (arról nem is beszélve, hogy a végén újra elolvasva a történet címét, az ember a fejéhez kap, hogy „Persze, tudhattam volna!”). Mindehhez mérten pedig épp eléggé megkínozza hőseinket, de csak a hatalmához mérten, így tényleg élvezetessé válik a végső összecsapás. Az utolsó kemény, szinte már szívbe markoló csattanó pedig iszonyatosan eltalált, felemelő és katartikus!

Ha jobban megnézzük, ezúttal Deveraux helyett inkább a békadémon Freddy a főszereplő, hiszen ő nyomoz, általában ő van a középpontban és a sok fecsegése közé most épp elég értelmes mondanivaló is kerül (és az már csak bónusz, hogy most nem lécel le a csetepaté közepén). Mindazonáltal ha már a Deveraux-hoz tartozó kötelékét nem is tudja szétszakítani, azért más módon bosszút áll a démonvadászon, ami az egyik legjobb poén a történetben. Nem ragozom tovább, tessék menni és megvenni a füzeteket, mert a második történet kicsit más, mint az első, Papp Imi pedig nagy fejlődésen ment keresztül a történetszövés és izgalomkeltés terén, miközben az eddigi fő érdemeit is megtartotta.