FőképA reneszánsz idejében alakult ki – hol máshol, mint – Itáliában az a különleges színjátszási mód, amelyet Commedia dell’arténak nevezünk. Ez nem szólt másról, mint hogy a karaktereken kívül semmi sem volt előre rögzítve, és a színészek a szerepük átélésével alakították ki, hogy épp hogy is folyjon a történet. Ez igencsak színes és változatos előadásokhoz vezetett, hiszen a publikum sosem láthatta kétszer ugyanazt a színdarabot, de ha a színészek valóban jók voltak, akkor egyértelműen fel lehetett fedezni a hasonlóságokat egy-egy vándortársulat különböző előadásai között.

Hogy kicsit közelítsek a témához, az amerikai képregényfranchise-ban bevett szokás, hogy egy karaktert vagy karaktercsoportot egymástól teljesen különböző alkotók vesznek kézbe és kanyarítanak köréjük történetet, amik gyakran egymás totális ellentétei, attól függően, ki hogyan értelmezi az adott karakter(eke)t. Itt nem hoznék fel külön példákat, tulajdonképpen az összes népszerűbb szuperhős – és egyéb képregényhős – kapcsán előfordult már ez az eset.

A magyar képregénykultúrában azonban minden alkotó a saját karaktereit, történetét használja, nem igazán nyúlnak egymás munkájába. De mi van, ha egy alkotóközösség összefog és a stafétát egymásnak adogatva olyan történetet készít pár központi szereplő köré, amelynek nincs előre megírt forgatókönyve? Nos, akkor születik meg az improvizációs képregény, amelynek – remélhetőleg nem az egyetlen, hanem az első – kitűnő példája a Majd ha Fagy!

Az egész estés képregényt bizony rengeteg hazai alkotó készítette. Volt, aki a saját részét nemcsak megírta, de meg is rajzolta, más inkább csak a történetet vitte tovább, a megjelenítéshez már rajzoló, esetenként pedig színező segítségét vette igénybe. Merthogy olyan kavalkád alakult ki, amely helyenként fekete-fehér, máshol színes, néhol részletes rajzokkal találkozunk, egyebütt pedig minimalista megjelenítéssel. Nem is csoda, hiszen nem egy szokványos antológiáról van szó, hanem egy kerek, egész történetet alakítottak ki a készítők. Összesen tizennégyen járultak hozzá a kötethez, akár íróként, akár rajzolóként vagy épp színezőként: Pádár Ádám, Koska Zoltán, Papp Imre, Vári Tamás, Kozmajer Viktor, Fábián Péter, Puskás Szabolcs, Halmi Zsolt, Szebeni Péter, MacGill Karina, Molnár Gábor, Tálosi András, Erhardt Domonkos és Vadas Máté.

A történet szerint a Vendigo ellopta a Tavaszt, amivel egy SJB (Sándor, József, Benedek) nevű maffiacsoport bízta meg. A négy busó – Tűz, Fagy, Zöld és Sav – pedig nekiindul, hogy kiszabadítsák Tavaszt és a világot az örök tél fogságából, miközben igencsak különös helyekre is eljutnak – többek között Mohácsra is, miközben egy rakat veszélyen és talányon kell átverekedniük magukat. Végül Spuri hathatós „szálösszefogdosásával” és saját ötleteinek bevetésével még egy kis összeesküvés-elmélet, hősiesség, barátság és harc is színesíti a könyvet.

Nem ajánlom a kötetet azoknak, akik szeretik az egységes történetívet, mert abból itt sokat nem fognak látni. Minden alkotó 5-10 oldallal járult hozzá ehhez az egész estés sztorihoz (ez alól egyedül a majd’ 30 oldalt jegyző Spuri a kivétel), és bizony sok helyütt törések érezhetők a váltások között. Nem olyan eget verők, egyszerűen csak minden alkotó más irányba kezdi el terelni a történetet. Van, aki a busók esetében totálisan elrugaszkodik a néphagyománytól és különleges képességekkel rendelkező, mitikus figuráknak ábrázolja őket, míg egy másik alkotó a télűző, néphagyományból ismert vonásaikat jeleníti meg. De ez inkább feldobja az összhatást, mint elrontja – feltéve, ha a megfelelő mentalitással vesszük kézbe a kötetet.

Ami engem leginkább zavart, az Fagy karaktere volt, hiszen egyik-másik részben néma „izomembernek” ábrázolják, másutt viszont igenis gondolkodó és kommunikatív szereplőnek, aki könnyedén köt barátságot. Talán az ő karaktere volt legkevésbé formába öntve az elején. Viszont Tűz és Zöld karaktere – és egymáshoz való viszonyuk – szinte mindenhol ugyanolyan, és ez az állandóság még Fagy esetlenségeiről is képes elterelni a figyelmünket. Sav karaktere pedig a tipikus mester, aki szinte végig háttérben marad, csak akkor vezeti rá a tanítványait a megoldásra, ha azok elakadnak – na, jó, azért akad néhány egyedi vonása, például az iszákossága. Ami mindenképpen jó pont, hogy mindegyik busó szarva más, így a minimalista, fekete-fehér részekben is könnyedén megkülönböztethetők.

Ha valaki ismeri az alkotók saját műveit, a Majd ha Fagy!-ban is könnyedén felfedezheti a stílusjegyeiket, így a kötet arra is alkalmas, hogy minden alkotó stílusába belekóstoljunk és eldönthessük, kié tetszik a legjobban. És ez nyugodtan vehető szó szerint, hiszen sokszor olyan módon, szinte kontrasztot alkotva érezhetjük a stílusokat, ahogy az egy átlagos antológiában biztosan nem érzékelhető – van, aki atmoszférát teremt, és a története csak lassan halad, másnál viszont épp a történet halad nagy léptekben, miközben a korábbi írók által alkotott hangulat háttérként szolgál. Az egyetlen garantált stílusjegy, ami mindenkinél megjelenik az a humor – van, ahol harsány és szinte már szemet szúró, máshol egészen bújtatott, de mégis ütős, attól függően, hogy ki írta az adott részt.

Akárhogy is nézzük, a Majd ha Fagy! különleges és érdekes alkotás, melynek ugyan megvannak a maga hibái, de ha megfelelő szemlélettel ülünk le olvasni, akkor biztosan a szívünk csücske lesz, és már csak azt fogjuk sajnálni, hogy mi magunk nem járulhattunk hozzá. Mert biztosan nagy buli volt az elkészítése. Én mindenesetre köszönöm a kötetet a készítőknek és remélem, hogy olvashatunk még ilyen közös munkát. Ezzel a fajta képregénnyel előnyükre fordíthatják a hazai képregénykultúra kis méretét!