Főkép

Az előző számnál ezúttal már lényegesen nagyobb terjedelemben merülhetünk el az Attila előtti időszakban, ahol Iddárt, a sámánt követhetjük figyelemmel, amint az idős és minden bizonnyal nagy hatalommal bíró varázsló ezúttal egy turul elfogása miatt ül le tárgyalni két törzzsel. Miközben megismerhetjük a két törzsfőt, Ontárt és Darzsát, valamint sámánjaikat, Hattollt és Falalagát, Iddár szörnyű titkokra jön rá, melyek a későbbiekben nagyban befolyásolják majd a puszta népeinek sorsát.

A történet szövése helyenként hagy kívánnivalót maga után, de összességében pozitívan nyilatkozhatunk róla: a készítőknek láthatóan nagy terveik vannak a történettel, az első kötet pedig épp csak annyit sejtet, amennyi felkelti az olvasó érdeklődését a következőt részek iránt. Nem kell kimondani minden titkot, de ettől függetlenül nem túl komoly agymunkával mindenki számára nyilvánvalóvá válnak a fontos tényezők, és ez megint csak emeli a képregény színvonalát. Ezen túl a karakterek személyisége is jól elkülöníthető, így egy pillanatra sem keverjük össze a tárgyaló feleket. (Bár Iddár „keménykedései” néhol túl színpadiasak, ami pont azért furcsa, mert nagyon jól érzékelhető, hogy a hatalma bőven meghaladja a többi sámánét.)

Fábián István hozzávetőleges életszerűséggel, egyéni stílusban rajzolta meg a karaktereket, és a szereplők határozott vonásai és körvonalai tovább erősítik a történet baljós hangulatát. A ruhák jellegzetesek és többé-kevésbé valósághűek, bár ez nem kifejezett célja az alkotóknak. A főbb szereplők külsőleg éppolyan könnyen elkülöníthetők, mint a jellemvonásaikat tekintve, így ezen a téren tökéletes munkát végeztek az alkotók. Számomra leginkább a helyenként csak egy ponttal ábrázolt szemek voltak furcsák, amit viszont remekül ellensúlyozott a turul szemeinek és az abban tükröződő tájnak a rendkívül gyönyörű, érzékletes színekben gazdag ábrázolása, ami már-már fényképszerűen hat, és aminek a szemlélése közben elfog minket a puszta végtelenségének érzete.

Ezúttal az egész kötet még sötétebb, még komorabb, ami már a borítón is szembetűnik. Ez pedig nem véletlen, a sötét színek nagyban hozzájárulnak a történet baljós hangulatához, és bár még nem tudhatjuk, hogy mindez pontosan mihez is vezet, de jó véget bizonyosan nem fog érni. Jegyezzük meg, hogy a kötetet az a Haránt Artúr színezte, aki rajzolóként megnyerte az idei Alfabéta-díjat is a kép-novella kategóriában. A Dave Stewarttól ellesett szárazecsetes technika pedig remekül mutat és nagyszerűen érzékelteti ezt a hangulatot.

Ami viszont nagyon lehúzza az alkotást, az a történetben is megmutatkozó néhány logikátlanság, a dramaturgiai szakadások és a rengeteg félregépelés. Kicsit összecsapott munkának tűnik a könyv, amit az utolsó percekben szedtek össze, hogy a képregényfesztiválra megjelenjen. A történet homályos foltjai pedig éppúgy elrontják az olvasmányélményt, akár a néhol hosszas betűzgetést igénylő szövegek, amikkel kapcsolatban gondolkodni kell, hogy tulajdonképpen mit is akartak leírni. És a borító sem a legeltaláltabb: a bamba nézésű fiatal íjász rengeteget ront az összképen, a nagy ürességet meg egyszerűen nem értem. Talán ez is a kapkodás miatt van?

Néhány ínyencség azért belefér a kötetbe, hiszen a kötet végén ezúttal is borító és belső tervek láthatók a munkák különböző szakaszaiban, a hátsó borító belső felén pedig a következő kötet ceruzarajzos borítóterve, ami már jobban megtervezettnek tűnik az első szám borítójánál. A füzetben egy helyen pedig a tockost is szó szerint értelmezik.

Érzésem szerint egy nagyszerű alapötletre épülő, hatalmas volumenű történet kezd kibontakozni szemeink előtt, mely nagyszerű szórakozást nyújthat majd az olvasónak, egyelőre azonban a tervezetlenség, és a már említett gyermekbetegségek miatt kicsit kétesre sikerült a füzet. De én bízom benne, hogy ezeket az akadályokat már könnyedén átugorják az alkotók a következő füzetben és nagyszerű szórakozásunknak csak az utolsó lap vethet véget. Én mindenesetre várom a sorozat második kötetét!