Főkép Pár nappal ezelőtt, miközben arra vártunk, hogy elkezdődjön a szokásos szerkesztőségi ülés, az egyik olvasószerkesztőnk megkérdezte tőlem, mi jó van abban, ha ilyen, látszólag végtelen hosszúságú sorozatot olvas az ember. Egy pillanatra zavarba jöttem, mert nem tudtam, miként is fogalmazzam meg azt a vonzódást, ami a Felix és Gotrek ciklushoz köt. Kis túlzással ez az én televíziós szappanoperám – papíron. Számomra az ilyen könnyed regényfolyamok (persze ebből is csak azok, amelyek elnyerik tetszésemet) biztosítják a felhőtlen kikapcsolódást. Ilyenkor nem kutatok veretes mondatok után, nem keresek mögöttes jelentéseket, áttételes utalásokat meg pláne nem várok – egyszerűen csak szórakoztat, lévén kellőképpen változatos, mozgalmas, vicces.
 
Ez már a tizedik rész, de nem várt módon nosztalgiázó visszatekintés helyett borongással kezdődik. Felix és Gotrek hiába rohant keresztül a földrészen, mégis lemaradtak Middenheim ostromáról. Ez a fejlemény nagyjából a világvégét jelenti törpénknek, akinek életcélja tudvalevőleg a halál – és pont ezt vágyott elérni az ostromnál. Egy démon vagy káoszharcos pont megfelelő és legyőzhetetlen ellenfél lehetett volna, és kész, nincs több gond, fárasztó gyaloglás a végzet után. Erre mi történik? – a káoszhorda elvonult, így a dicső halál ezúttal elmaradt. Gotrek bánatában nekilát, hogy elpusztítsa Altdorf sörkészletét, és ezzel párhuzamosan minden érdeklődését elveszti a világ ügyei iránt.
 
Hűséges krónikása (Felix) sem sokkal boldogabb, igaz, ő nem az elhalálozás elnapolása miatt kesereg, hanem az apjával való találkozás miatt aggódik. Jó húsz évvel korábban atyja kitagadta a családból, és azóta hiába bizonyította számtalan alkalommal vitézségét, a kereskedő család értékrendje szerint semmi hasznosat nem csinált ez idő alatt. Aztán minden még rosszabbra fordul, de ennek személy szerint csak örülök, mert a balszerencsés fordulat kiragadja Gotreket letargiájából.
 
Long ezúttal is remekel, hiszen gyakorlatilag letehetetlen könyvet írt, amelyben nem csak a pergő cselekmény ejti rabul az olvasót, hanem a menet közben bemutatott egzotikus világ szépsége is. Illetve kegyetlensége, hiszen ezúttal északra kísérjük hőseinket, hogy a sötét elfek között végre szembenézzenek végzetükkel. Legjobban az tetszett, ahogyan Long elkerüli a szupersztár státuszt, nála a két főszereplő korántsem válik legyőzhetetlenné - ármánykodással vagy túlerővel szemben rendre alulmaradnak, és csak elszántságuk vagy szerencséjük miatt maradtak eddig életben. Remélem ez még jó darabig így is marad.
 
Részlet a regényből