Főkép

A fantasztikus irodalomban jártasak számára köztudott, hogy meglehetősen kevés az olyan magyar fantasy-sorozat, amely huzamosabb ideig képes volt fennmaradni, s újabb regényekkel jelentkezni. Ezért a kiadók sem szívesen próbálkoznak újdonságokkal, hiszen könnyen lehet, hogy az olvasók nem mernek kockáztatni a teljesen ismeretlen könyvekkel. Az Alexandra Kiadó mégis bevállalta a Zenit – Az örökség cím alatt futó kötetek megjelentetését, s az első könyv alapján úgy tűnik, hogy ennek az érdeklődők csak örülhetnek, ugyanis egy kellemes hangulatú, misztikus szállal bőven átszőtt regényt vehetnek kézbe (melynek még a rejtélyes címe sem mindennapi).
 
Utas András (becenevén Kóborhold) éttermi futárként éli mindennapjait, nem akar többet kihozni az életből, mint néhány kellemes élményt. Igazi nőcsábász, szinte vonzza a nőket, akikkel együtt is tölt élvezetes órákat, de egészen egy kínai utazásig nem találja meg a szerelmét. Szabadidejében legjobb barátjával, Kálmánnal italozik, ám egyszer csak minden a feje tetejére áll. Folyton követi egy kanárisárga kamion, ami ráadásul össze is tör mindent maga körül, de ez még csak a kisebbik gond, ugyanis Kálmán szőrén-szálán eltűnik. András mindenhol próbálja felkutatni, de az előző napokban valószínűtlenül furcsán viselkedő barátját sehol nem találja. Eközben megismerkedik még bizarrabb alakokkal, s lassacskán ráébred, hogy semmi sem olyan, amilyennek eddig hitte.
 
Az Ólompegazus minden látszat ellenére több, mint egyszerű kalandregény. Habár sem a borító, sem a fülszöveg nem sejtet igazán sok eredetiséget, a könyvet olvasva egészen más érzet sejlik fel. Ugyan nem hiányoznak a kalandos és izgalmasabb elemek sem, összességében mégis mélyebb – már-már a mágikus realizmus műfaját emlegetném, de a szerző annyira azért nem távolodik el a szórakoztató irodalomtól. A szokásosnál nagyobb hangsúlyt kapnak az elmélkedések, az elgondolkodtató részek sem szorulnak a háttérbe Kóborhold kutatása során, az érzelmek valóban emberinek hatnak. Még a mellékszereplők is jól megformáltak, a főkarakterek pedig kimondottan nagyszerűen ábrázoltak, mindvégig megmaradnak hitelesnek.
 
A cselekmény sem a mindennapi formában jelenik meg. Nincsenek grandiózus jelenetek, bármit is sugall a fülszöveg, nem beszélhetünk a megszokott értelemben vett csatákról. A történetvezetés is gyakran épít visszaemlékezésekre, emiatt egy ideig a jelenben történő események nem tűnnek igazán fontosnak vagy lényegesnek. Ez később változik, ám én az utolsó lapokig vártam, hogy a mitikus szálak kibontakozzanak és történjék valami nagyszabású – végül nem egészen a várt módon következett be, a Zenitről és a háttértörténetről vajmi keveset tudunk meg, így egy kevés hiányérzetem mindenképpen maradt az olvasás után.
 
A magyar helyszínek szokatlan hangulatot kölcsönöznek a történetnek, de van abban valami különösen érdekes, ha New York és London helyett a Kodály körönd vagy a Clark Ádám tér játszik fontos szerepet az események szempontjából. A különböző stílusok keveredése együtt rendkívül szórakoztató, olykor izgalmas és humoros, máskor inkább elgondolkodtató és érzelmekkel teli – mindenesetre a karakterek kidolgozottsága és a jelenkor misztikummal való összemosása mindenképpen pozitív összképet eredményez. Kíváncsian várom a sorozat többi részét is, hiszen rengeteg lehetőség rejlik a koncepcióban – ha legalább olyan élvezetesek lesznek, mint a nyitó kötet, nem panaszkodhatunk.