Főkép Shelia Kohler regényére leginkább a címe miatt figyeltem fel, hiszen a Brontë nővérek műveit nagyon kedvelem, úgy gondoltam, emiatt ideális választás számomra – s biztosan sokan mások is így gondolták. A három nővért – persze nem csehovi értelemben – felesleges bemutatnom bárkinek is, hiszen a Jane Eyre, az Üvöltő szelek és az Agnes Grey világszerte ismert és elismert művek, és még manapság is divatosnak tekinthetők az olvasók körében. Sikerük és irodalmi értékük vitathatatlan, s pont emiatt izgatja az irodalomtörténészek és az olvasók fantáziáját is, hogy vajon ez a három lánytestvér, akik az isten háta mögötti faluban élték le életüket, vagyis nem mozogtak irodalmi körökben, hogy volt képes ilyen nagyszerű műveket adni a világnak?
 
A regény három részből áll, és 1846-ban veszi kezdetét, mikor Charlotte-ot édesapja betegágya mellett találjuk, amint éppen belefog a Jane Eyre írásába. Elmúlt éveinek emlékei köszönnek vissza eközben, megszakítva a jelen folytonosságát, rövid jelenetekből, kis történetekből értesülhetünk arról, hogy végül mi vezette el ahhoz Charlotte-ot, hogy tollat ragadjon, és megírja ezt a regényt, ami később óriási sikert hozott számára. Ám nem csupán ő emlékezik vissza eközben, hanem az éppen egy szemműtéten átesett édesapja is – s kettejük emlékkollázsaiból egy viszonylag egész kép áll össze a fejünkben az elmúlt évek történéseiről.
 
A regény második részében – mikor Charlotte és édesapja visszatérnek Haworth-be, az otthonukba, családjukhoz – ez a felépítés már megszakad, és a történet felveszi a konvencionálisnak nevezhető történetmesélés formáját. Itt már megismerkedhetünk Emily-vel és Anne-nel is, akik éppen különböző kiadókkal leveleznek regényeik kiadásának reményében, és végül sikerrel is járnak.
 
Ahogy a nővérek regényeinek ismeretében már sejteni lehet, az életükről szóló történet is kicsit sötét színezetű, és tele van kimondatlan feszültségekkel. Sheila Kohler a Brontë nővérek regényeinek nagyszerűségét és újszerűségét a testvérek személyiségéből, illetve emlékeikből magyarázza. Ezen regény szerint a nővérek regényei, illetve azok megírása egyfajta terápiaként szolgáltak számukra, vagyis a mélyen eltemetett fájdalmukat, soha ki nem mondott problémáikat, fájó emlékeiket írták ki magukból ezekben a történetekben. Szerinte valahol itt kell keresni regényeik nagyszerűségének titkát: nem mesterkélt írói pózok eredményei, hanem a legbensőbb titkok kitárulkozásai.
 
Charlotte számos visszaemlékezése, vagy éppen a regény jelenében zajló történések rendkívüli módon hasonlítanak a híresebb Brontë regények egy-egy epizódjára, esetleg magára az egész történetre. Amit igazán sajnálok, hogy Anne és Emily nagyon háttérbe szorult Charlotte alakja mellett, ők igazából csak a regény második részében jelennek meg, de csak felszínesen ismerhetjük meg őket. Gondolataik, emlékeik csupán annyira vannak jelen, mint egy fontosabb mellékszereplőnél szokás. Itt Charlotte-é a főszerep – ahogy az angol cím is mutatja – igazából ő van itt a középpontban, az ő emlékei, az ő gondolatai dominálnak, és az ő sikerével jön el a regény csúcspontja.
 
Sheila Kohler könyvének első része úgy gondolom, hogy színvonalában messze alulmarad a későbbi részekétől – olyan, mintha nem is ugyanazt a regényt olvasnánk. Az első száz oldalt igazából nem tudtam hova tenni - és még most se nagyon - , de szerencsére a regény többi része képes volt feledtetni velem a kezdeti problémákat, hiszen mind stílusban, mind történetvezetésben, mind jellemrajzokban már jócskán felülmúlta a korábbi oldalakat. S a könyv legutolsó mondata a legelsővel együtt kiválóan keretbe foglalja az egész regényt, ami végigvezette az olvasót Charlotte életén, miközben a lúdtoll sercegése hallatszott valahol a távolban...