FőképPalya Bea könyvet írt, önmagáról. Semmi csodálkoznivaló nincs azon, ha az ember első reakciója az, hogy „Jaj, még egy celebkönyv!”. Mert hát valljuk be, Dunát lehetne rekeszteni énekesek, színészek, valóságshow-sztárok önéletrajzaival, tévés műsorvezetők szakács- fogyi- gyereknevelési tanácsadó könyveivel – aki kicsit is ismeri a mai könyvkiadási „trendeket”, minimum fenntartással kezeli, ha egy énekesnő könyvírásra adja a fejét. Másrészt, ha valaki kicsit is ismeri Palya Bea munkásságát, személyiségét, ha látta már megnyilvánulni bárhol – koncerten, médiában, blogbejegyzésben, Kapolcson a Művészetek Völgye háziasszonyaként – akkor tudhatja, hogy alapeleme az őszinteség és nagyon nehezen képzelhető el róla, hogy puszta marketingfogásként teregesse ki a szennyest.
 
Aztán, amikor elolvassuk a könyv fülszövegét, minden addigi kételyünk szertefoszlik – annyira kedves, őszinte, annyira palyabeás már ez a néhány sor is, hogy utána azon kapjuk magunkat, számoljuk vissza a napokat a könyv kézbe kaparintásáig. Mely könyv aztán sokkal több meglepetést tartogat, mint azt bárki sejtette volna.
 
Önéletírás, személyes hangú esszék, novellák, blogbejegyzések gyűjteménye a kötet, amelyek nem túl szigorú kronológiai sorrendben végigvezetnek minket az énekesnő életén – a bagi szülői háztól a mexikói tengerpartig. Kezdeti szárnypróbálgatások, népzenei gyűjtések, a legkülönbözőbb zenekari felállások, a legkülönbözőbb szerelmek kerülnek itt terítékre, sikerek, csalódások, utazások, lemezek, kiadók, összeveszések és nagy barátságok kavarognak elképesztő iramban, az egész közepén egy fiatal, tehetséges lánnyal, aki mintha a saját bizonytalanságát próbálná leplezni azzal, hogy mindig csak ad, egyre többet magából: a zenének, szerelmeknek, kiadóknak, barátoknak. Hogy a végére – reméljük – révbe érjen egy új szerelem, és egy felnőttkori „ribizlibokor” mellett.
 
Az első reakcióm, amikor olvastam a könyvet, a döbbenet volt: bevallom, nem voltam felkészülve ennyi őszinteségre, ilyen fokú nyitottságra. Az első döbbenet után az ember elkezdi értékelni ezt, aztán egyre hálásabb, a végére pedig már mosolyog és személyes ismerőseként tekint a szerzőre, és tiszta szívből utálja, aki bántotta, szereti, aki szerette, vele nevet a számtalan kacagtató sztorin, és drukkol neki, hogy boldog legyen, de eddig el kell jutni. Elsőre nehezen befogadható a hangnem, az a szabadszájú, egyenes, a világgal dacoló „csakazértis kimondom, ami bennem van” hozzáállás, amit – valljuk be – gyerekkorunktól kezdve próbál kinevelni belőlünk a társadalom. És ha jön valaki, aki nem hagyja magát, furán nézünk.
 
Na, Palya Bea ilyen. Zabolázhatatlan, szikrázó, elképesztően tehetséges ember, aki, ahogy a dalaiba is, az írásba is száz százalékig beletette magát, és minket is magával ragad. Nem szépeleg, nem próbál sem trendi, sem fogyasztható lenni, ő önmaga. A folyamatos önreflexióknak és a szövegbe tördelt naplóbejegyzéseknek köszönhetően magáról a könyv írásáról is képet kapunk, bevonódunk mi is az alkotói folyamatba – ettől csak még közelebb érezzük magunkhoz Beát, mintha látnánk, ahogy írja, és ahogy vitázik önmagával, hogy leírja-e, nem túl sok-e. Szerintem nem. Könnyes-nevetős, lélekemelő, felszabadító könyv született, épp olyan, mint a dalok, amik megelőzték és majd követni fogják – igazi kis csoda, Palya Bea módra.

Részlet a regényből