Főkép Személy szerint mindig is felemásan viszonyultam Kodály Zoltán munkásságához, a róla készült kismonográfiát olvasva pedig újfent a felszínre kerültek részleges ellenérzéseim. No nem azért, mert az eredeti sorozathoz képest Verdi vagy tán Wagner helyét foglalja el, hanem mert minden emberi és művészi erénye ellenére akad néhány elképzelése, amivel a mai napig nem tudok igazán kibékülni.
 
Nem értem például, miért ragaszkodott olyannyira a relatív szolmizálás gyakorlatához, amikor az csupán káoszt teremt egy amúgy letisztult rendszerben, és nehézkessé teszi többek között a modulációk, a kromatika és szimmetrikus skálák – csupa Kodály által is rendszeresen használt eszköz – értelmezését, vagy miért tartotta a legkézenfekvőbb „hangszernek” az emberi hangot, amikor ténylegesen léteznek botfülű vagy fahangú emberek.
 
A cél persze nemes, hiszen Kodály, a pedagógus, egyenlősíteni akart, és arra vágyott, hogy a zene mindenkihez, még a legszegényebbekhez is eljusson, de valamiért nem számolt azzal, hogy a paraszti lelemény leküzd bármiféle akadályt. Elég az ütőgordonok vagy a kidobott olajoskannából eszkábált hangkeltő eszközök elkészítőinek ötletességére gondolni, a jószerével elvakult idealizmus azonban bizonyos kezdeményezések esetében mintha tévútra vezette volna a népzenei idióma e jeles propagátorát.
 
Ezzel együtt nem szabad megfeledkeznem a felbecsülhetetlen értékű gyűjtő, kutató és rendszerező munkáról sem, amit Kodály Vikár Béla nyomdokain Bartók Bélával együtt végzett, hogy később, ugyancsak vele közösen megteremtsék azt a modern magyar zenei nyelvet, amely népi gyökerei ellenére a világ bármely pontján érthető. Mert Kodály Zoltán, a komponista, minden kétséget kizáróan a 20. század egyik óriása, még ha neve ennek ellenére inkább zenepedagógiai módszerével kapcsolódott is össze és vált nemzetközileg mind a mai napig ismertté.
 
Ki tudna ellenállni például a Háry János szvit humorral, mesélőkedvvel és rengeteg ütőssel teli, a magyar népi és népies dallamokat, a magyaros szilajságot sok helyütt az impresszionizmussal keverő oldottságának és örömének, vagy a népi dallamkincset a Debussy-féle francia hatással és nagy adag késő romantikával házasítva tálaló Páva-variációknak? A kodályi hangulat- és szófestés, a tónusok és az atmoszféra páratlanul magas szintű kezelésének képessége mégis az a cappella kompozíciókban mutatkozik meg teljes pompájában. Ezekben felfedezhető a késő reneszánsz letisztult polifóniájának, valamint Bach kórusművészetének közvetlen hatása is. Amit Kodály zeneoktatási módszerével akart elérni, jelesül, hogy a muzsika az esztétikai élvezet általános, mindenki számára elérhető forrása legyen, úgy érzem, inkább zeneszerzői munkásságával érte el.
 
A Szirányi Jánost dicsérő kötet alapos ismereteket nyújt erről a – talán csak számomra – ellentmondásos életpályáról, a MR szimfonikusai és énekkarai pedig értő és roppant magas színvonalú, ráadásul tagadhatatlanul magyaros közelítésben adják elő a kodályi hagyatékból kiválasztott kisebb lélegzetű, ám annál ismertebb műveket.
 
A CD-mellékleten elhangzó művek:
1-6. Háry János szvit
7. Pünkösdölő
8. Jézus és a kufárok
9. Felszállott a páva – változatok magyar népdalra
 
Előadók:
MR Szimfonikusok (1-6, 9)
MR Gyermekkórus (7)
MR Énekkar (8)
Fischer Ádám – karmester