Főkép Ha más, kevésbé nacionalista és antiszemita a hangulat a 19. század végi Magyarországon, akkor Gustav Mahlert ma nem elsősorban a hamburgi és a bécsi, hanem a budapesti operaház kiváló karnagyaként emlegetik. Ugyan ez az egész életét kívülállóként leélni kénytelen, meg nem értett művész 1888 és 1891 között ténylegesen fővárosunk egyik legcsodálatosabb zenei intézményében dolgozott, mi több, rentábilissé tette annak működését, gróf Zichy Gézának túlságosan nemzetietlen és mindenekelőtt túlságosan zsidó volt ahhoz, hogy miután e magyar szívű nemest nevezték ki az opera intendánsává, Mahler kitölthesse ott a szerződésben eredetileg megállapított tíz évét.
 
Mahler persze egyszerűen csak rossz helyen és rossz időben született: német zsidóként egy cseh faluban jött a világra az Osztrák-Magyar Monarchiában, méghozzá a sovinizmusba hajló nemzeti eszmék felvirágzásával és az idegengyűlölet szinte az egész kontinensen való elterjedésével egy időben. Nem csoda hát, hogy alkotói és értelmező művészetét főképp a toleranciájukról sokkal híresebb Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban értékelték igazán nagyra.
 
A kismonográfiából azt is megtudhatjuk, hogy Mahler mindössze az év egynegyedét, a nyári hónapokat töltötte zeneszerzéssel, és nem kis mértékben ez lehetett az oka, hogy alkotói tehetségét nem operák, hanem szimfonikus művek komponálására összpontosította. Ám még szimfóniáiban is központi szerepet kapott az énekhang, amire a legjobb példa a mindvégig kórussal megszólaló Ezrek szimfóniája, sorszám szerint a nyolcadik. Ugyanakkor Mahler még a dalait is szimfonikus kísérettel látta el, megsokszorozva ezzel az érzelmek kifejezésének lehetőségeit és módozatait.
 
Ráadásul Mahler muzsikája két irányzat: a romantika és a modernizmus határán született, de egyik mellett sem foglalt állást, ahogy, mondjuk a mindkét iskolában, ám jól elkülöníthető stílusjegyekkel, már-már skizofrén módjára alkotó Schönberg, vagy a magát hamar a formalizmus mellett elkötelező Bartók. Mahler zenéje, amit csupán a 20. század végén kezdtek igazán felfedezni és értékelni, egyértelműen a brahmsi és bruckneri tradíciók továbbgondolása a hagyományos hangnemi keretek Wagnerre, Lisztre, majd Richard Straussra jellemző szétfeszítésével, s végül lassú lerombolásával egybeoltva.
 
E jegyek felfedezhetők a CD-mellékleten hallható 5. szimfóniában is, melynek sűrű ellenpontra épülő, cisz-mollban indító és a végén D-dúrban megnyugvó záró tétele a mahleri „progresszív tonalitás” iskolapéldája. A megszokott szimfóniatételek rendjének megbolygatása, a szimfonikus költeményekhez hasonlóan érzelmekkel teli, elbeszélésszerű és néhol népies hangütés mind-mind Mahler muzsikájának jól felismerhető jegyei, a csodálatos Adagietto pedig önmagában is hatalmas élményt jelenthet a hallgatónak.
 
A Világhíres zeneszerzők sorozat 15. kötete különösen összeszedettre sikerült, és átfogó, jellemző képet ad e sokáig meg nem értett zseniről, a melléklet pedig jól illusztrálja, mitől is ennyire értékes zene Mahleré.
 
A CD-mellékleten hallható művek:
1-5. 5. szimfónia
 
Előadók:
The Royal Philharmonic Orchestra
Frank Shipway – karmester