FőképA harmadik Conan mozifilm bemutatójáig hátralévő napokat azzal töltöttem, hogy elővettem kedvenc barbárom kalandjainak képregényes gyűjteményét (angol nyelvű kiadás), és ráhangolódásként újra átolvastam - az elejétől a végéig.
 
A „The Savage Sword of Conan” sorozat még a hetvenes évek elején indult a Marvel gondozásában, hogy aztán mindenféle kacskaringók után, amiknek köszönhetően a jogok a Dark Horse kiadóhoz kerültek, 2007-ben albumba gyűjtve újra megjelenjenek. A teljesség kedvéért megjegyzem, hogy nem ez az egyetlen Conan sorozata a kiadónak, sőt, nem ez az egyetlen Conan újrakiadás, hiszen a „Conan: The Frazetta Cover” cím alatt a „Conan the Cimmerian” régebbi számait publikálják. Nekem annyira nem jöttek be a mostani színes Conan füzetek, valamiért máig úgy vélem, a kimmériai barbár Robert E. Howard által megálmodott alakja leginkább fekete-fehér képregényben az igazi, így jön át igazán a világra jellemző hangulat.
 
Namármost az igazsághoz hozzátartozik, hogy 1973-ban azért nem ment simán a sorozat beindítása. Az első kötet címe kifejezetten csalós, mivel a „Savage Tales of Conan the Barbarian” első öt, valamint a „The Savage Sword of Conan” sorozat első tíz számának Conan témájú képregényeit tartalmazza. Ezt azért lényeges hangsúlyozni, mert ekkor még barbárunk mellett más Howard-hős is teret kapott. A legelső füzetben például csupán tizenkét oldal jutott Conannak. Aztán úgymond helyreállt a világ rendje, és a rajongók örömére a negyedik számtól már kizárólag Conan képregények voltak a sorozatban. Mai szemmel már nehezen érthető, miért volt kérdéses a siker, elvégre Conan szerelmesei azóta léteznek, amióta Howard megírta az első ilyen témájú novelláját.
 
Az első kötet gyermekbetegségei ellenére (hullámzó színvonalú grafikák, Roy Thomas forgatókönyvíró még nem teljesen nőtt fel a feladathoz) is élvezetes darab, amolyan előjáték a sorozathoz. Érdekessége, hogy egy kivételével eredeti sztorik kerültek feldolgozásra, vagyis Howard szelleme uralja az oldalakat, az ő fantáziája érződik Conan kalandjain. Az eredeti elgondolás persze minden esetben csorbul, ami részben annak köszönhető, hogy a szöveg képregényesítése során történik némi tömörítés, és ez többnyire a mélység, a mögöttes tartalom rovására megy, másrészt pedig ez már a hetvenes évek Amerikája, ahol lassan elkezdődik kilencedik művészet átalakulása, felnőtté válása.
 
Az átdolgozás során történt veszteségre jó példa az első történet (The Frost Giant`s Daughter), ami az ifjú Conanról szóló legrövidebb Howard írás. Míg az eredeti egyszerre komor és misztikus, addig Barry Smith rajzai sajnos ezt a zordságot nem adják vissza kellő mélységben, valamiért a környezet vadsága hiányzik a panelekből. Említésre érdemes még a „People of the Dark” című sztori, aminek a rajzaival ugyan nem vagyok kibékülve, ellenben amolyan elő Conan történetnek számít, mivel egy „kortárs” mesélővel (Jim O’Brien) kezdünk, majd ugrunk az időben és Conan bőrébe bújva aprítjuk az ellent, hogy aztán újra visszakerüljünk Jim testébe.
 
És ha már az érdekességeknél tartunk, akkor nem mehetek el szó nélkül a „Curse of the Undead-Man” mellett sem, ami a „Mistress of Death” novella szabad feldolgozása. Ez is azt bizonyítja számomra, hogy az első kötet tényleg a keresgélésről, a próbálkozásról szól. Ráadásul nem ez az egyetlen ilyen húzás, hiszen a „Night of the Dark God” sem eredeti Conan történet, hanem a „The Dark Man” novella átköltése. Ez egyébként emlékeim szerint a Fülesben is megjelent hajdanán.
 
A gyengeségektől függetlenül öröm volt újra olvasni/látni a jól ismert kalandokat, kivált a „Red Nails” sztoriját élveztem (bár Barry Smith rajzai ezúttal sem arattak osztatlan tetszést nálam). Conan és Valéria útja a semmi közepén álló városig a mai napig izgalmas, és ez még mind semmi ahhoz képest, ami a városfalak mögött vár rájuk, miközben apránként felfedezik annak titkait – igen, ezért a hangulatért, „életérzésért” szerettem meg annak idején Howard írásait. Elégedettségemet pedig még a szerintem leggyengébbre sikerült Lin Carter vers (Death Song for Conan the Cimmerian) átrajzolata sem tudja elrontani.
 
A rajzolók közül egyébként Jim Starlin és Al Milgrom, de főként John Buscema stílusa tetszett a legjobban, ez utóbbi kellőképpen izmosan álmodta papírra a civilizációban is otthonosan mozgó barbárt, és paneljeinél nem éreztem sem elnagyoltságot, sem maszatolást. Az biztos, hogy az album garantált időutazást jelent, hiszen azért az elmúlt évtizedekben komoly fejlődésen, átalakuláson esett át a fekete-fehér rajztechnika – de így legalább mindenki látja, honnan is indultunk.
 

 
Ebből a kötetből sajnos szinte teljesen hiányoznak a későbbi számokra oly jellemző egészoldalas, az adott történethez nem kapcsolódó rajzok, melyeken Conan általában egy alulöltözött hölgyikéért küzd valami bestiával, vagy túlerővel.
 
Amikor már nyilvánvaló lett, hogy a sorozat életképes, a Marvel jó érzékkel nem csak a belső oldalakra, hanem a címlapra is nagy súlyt fektetett, ennek köszönhetően pár szám borítóját Boris Vallejo készítette, a rá jellemző stílusban: elnagyolt hátterek előtt álló, aprólékosan kidolgozott alakokkal.
 
A történetekről különösebben nincs mit mondanom, illenek a világképhez:
„Az ő korában a világ még vad volt, a természetet nem igázták le, varázslók praktizálnak a sötétben, szörnyek és démonok bukkannak fel rendszeresen, miközben a lakatlan romvárosok még ősibb civilizációk elmúltát sejtetik. Egyszóval olyan idő, amikor a férfi még férfi volt, a nő pedig általában nő (telt idomokkal, lenge öltözetekben, stb.).”
 
Egyszóval minden bennük van, amiért annó megszerettem és a mai napig kedvelem Howard írásait.
 
A kötetben szereplő történetek:
The Frost Giant`s Daughter
Red Nails
Black Colossus
Night of the Dark God
Dweller int he Dark
Secret of Skull River
Curse of the Undead-Man
Black Colossus
At the Mountain of the moon God
Demons of the Summit
Iron Shadows int he Moon
A Witch Shall be Born
Sleeper beneath the Sands
People of the Dark
The Citadel at the Center of Time
The Forever Phial
Corsairs against Stygia
Death Song for Conan the Cimmerian
The Curse of the Cat Goddess
Conan the Conqueror