Főkép Ahogy közeledik az év vége, úgy fokozódik a Tintin rajongók várakozása, hiszen karácsonyra ígérik a Steven Spielberg rendezte (Peter Jackson producerként van jelen) mozit, The Adventures of Tintin: Secret of the Unicorn címen. Ebben az előzetes pletykák szerint három sztorit gyúrnak egybe (Az aranyollós rák, Az Unikornis titka, Vörös Rackham kincse), és az is ígéretesen hangzik, hogy lesz folytatás is, amit Jackson rendez majd.
Spielberg elkötelezettségét mi sem jelzi jobban, hogy már 1983-ban, Hergé halálakor megvette a Tintin filmjogait, és képes volt megvárni, míg a technika eljutott arra a szintre, amikor 3D-s élményt képes produkálni. Mondom ezt annak ellenére, hogy a trailer elsőre nem igazán vett le a lábamról. Na majd a moziban minden kiderül.
 
Addig is, míg reményeim szerint mindenki a moziba tódul, hogy vértelen, ámde roppant izgalmas kalandot bámuljon, ideje, hogy az idei első Tintin képregénnyel foglalkozzam. Ami egyfelől öröm, másfelől viszont némi értetlenséget vált ki belőlem. A fáraó szivarjai című füzet ugyanis eredetileg 1934-ben jelent meg, negyedikként a sorozatban, kettővel A törött fül előtt. Ez önmagában még nem jelentene gondot, viszont van benne pár szereplő, akivel hősünk az időrendet figyelembe véve itt találkozik első ízben, és mivel az előző részekben régi ismerősökként beszéltek egymással, első blikkre fura, ahogyan például a két lökött titkosügynök (Dupond és Dupont) gyanúsítottként kezeli Tintint, vagy mondjuk Oliveira da Figueiras, akivel a magyarul korábban megjelent Az aranyollós rák című epizódban találkoztunk, szóval ő sem régi ismerősként üdvözli az ifjú riportert. A filmproducer Rastapopulos is ekkor mutatkozik be sorozatban, valamint Allan Thompson, mint rosszfiú is itt debütált.

A másik hozadéka ennek a korai Tintin kalandnak, hogy nincs Haddock kapitány vagy Tournesol professzor – egyszóval aki az eddig megjelent tíz füzet után olvassa a szivaros sztorit, némileg különösen érzi majd magát. Ezt csak erősíti maga a történet és a kivitelezés. Nem kunszt észrevenni, hogy rengeteg oldal ér véget valami humoros vagy izgalmas lezárással, ami az eredetileg folyatásokban, oldalanként megjelenő képregénynek köszönhető. Hergé szükségszerűségből úgy alakította a történetet, hogy azok önmagukban is megállják a helyüket. Úgy sejtem, ahol nem így van, ott utólag rajzolták át (1955-ben), távolodva az önálló oldalak elképzeléstől az egybefüggő képregény felé – s bár nem sikerült célba érni, ha úgy tekintünk A fáraó szivarjára, mint az első, „igazi” Tintin képregényre, akkor mégsincs miért szégyenkezniük.
 
Most pedig tényleg pár szó a történetről. Miközben a Földközi-tengeren utazik, Tintin megismerkedik egy professzorral (akiben nem kunszt meglátni Tournesol professzor prototípusát), aki Kih-Oskh (az első beszélő név a sztoriban) fáraó sírját készül feltárni. Ez a harmincas években teljesen bevett dolognak számított, azonban valakinek határozottan nem tetszik ez a fejlemény, és ettől kezdve valakik folyamatosan hősünk életére törnek, aki miközben menti a bőrét (és Milu bundáját), megpróbálja kideríteni, miféle összeesküvés van a háttérben. Mondjuk nekem már a cím gyanús volt, hiszen a dohányt csak Kolumbusz hozta haza Amerikából. Na mindegy, nem ez a lényeg, hiszen a kalandos események mellett Hergé az angol gyarmati életet is egészen hűen ábrázolja – Tintin ugyanis Egyiptomból Indiába kerül.
 
Gyakorlatilag ez volt az első Tintin kaland, amiben folyamatosan volt miért izgulni, vagy volt min nevetni. Elmaradtak a korábban Hergére jellemző oktató célú betétek, ezúttal tényleg a cselekményre koncentrált. Első próbálkozásnak pedig A fáraó szivarjai nem is rossz, de hosszú út vezetett, az olyan műremekekig, mint például A Naptemplom.
 
És Tintin megpróbáltatásai ezzel még nem érnek véget, hiszen a következő füzetben (A kék lótusz) folytatódnak a kalandok.