Főkép Mindenki kedvenc westernhőse ismét ellátogatott hozzánk, hogy egy korábban már magyarított kalandjának újrakiadásával szórakoztassa hazai rajongótáborát. Ez az alkalom nem csak arra jó, hogy újfent élvezzük ezt a nem minden valóságalapot nélkülöző mókás kalandot (a történelmi háttérről bővebben a kötet 47. oldalán esik szó), hanem arra is, hogy összehasonlítsuk az évtizedekkel korábbi újvidéki kiadással.
 
Az eltérések hosszú sora ott kezdődik, hogy a mostani kiadás borítója nyilvánvalóan nem az 1976-os eredeti, hanem annak egy 1983 után készült változata, hiszen itt Lucky Luke szájában már nem kézzel sodort cigaretta, hanem szalmaszál fityeg. A belső oldalakon – akárcsak az új Asterix esetében – még markánsabb az eltérés. Nem csupán a papír más (elismerem, ez nagyon sokat jelent), hanem itt-ott megváltozott a háttér színezése, időnként a figurák is átöltöztek, legalábbis más színű ruhát viselnek, mint annó. Például az ügyeletes bandita, Buck Ritchie egyenruhája régen kék-sárga-zöld volt, most pedig zöld-piros-kék. Vagy ott van az a kép (43. oldal, hatodik kocka), ami korábban fekete (ég), sárga (föld) és kék (alakok, kocsi) volt, míg most fekete (ég), fehér (föld) szolgálnak hátérként a normál módon kiszínezetett figuráknak/kocsinak. Talán mondanom sem kell, hogy jobban tetszik az új verzió.
 
Szöveg – szerintem a kettőt nem lehet összehasonlítani. Aki megszerette Kopeczky László humorra koncentráló szövegét, annak biztosan száraz lesz a mostani nyelvezete. Részemről manapság inkább a szöveghűségre, a gördülékenységre szavazok, így ezen a téren is a mostani kiadás lett a kedvencem. Érdemes összevetni például ebből a szempontból a 9. oldalt. Ugyanaz, de mégis más.
Végezetül a beírások. Alapvető eltérés, hogy 2011-es képregényben nagyobb a betűméret, ennek folyományaként helyenként sokkal kevesebb a szöveg. Viszont ahol alapban kevés a szöveg, ott jobban kitöltik a buborékot – a régi kiadásnál bizony számos helyen bántó üresség látható, vagyis esztétikailag a mostani tetszetősebb.
 
Mindezek után illő magáról a történetről is pár szót ejtenem. Egyrészt ezúttal is van bőven min kacarászni, elvégre az ágyúval elkövetett bankrablás, no meg Luke távozása a tárgyalásról, valamint az utolsó párbaj érik a pénzt. Akinek mindezeken felül van még ereje, az elgondolkodhat azon, hogy miért ábrázolták annyian ilyen kritikusan a szabadság földjének függetlenségtől duzzadó lakóit, amikor felbukkan közelükben egy nemes, egy főrang. Ilyekor mintha sétálni menne a józan eszük, és egyenlőség helyett a rangok és címek csodálata veszi át a helyét (például lásd a történet vége felé az udvari „bált”). Úgy gondolom ennek kapcsán Morris kisebbfajta szociológiai tanulmányt álmodott meg, aminek keretén belül nem csak a megalkuvás vadnyugati előfordulásait figyelhetjük meg alaposan, hanem azt is, hogy miként hódolnak be az Európában divatos címeknek és rangoknak a kisváros lakói.
 
Azért ezt a részt továbbra is kakukktojásnak érzem a sorozatban (Otto von Hibeergeist színrelépése is kilóg szerintem), mert ugyan jól példázza mennyire fura figurák népesítették be hajdanán a „vad” nyugatot, de alapvetően nem illik a demokratikus és közvetlen marhapásztorunk gyűjteményes kalandjai közé. Mivel azonban a főszereplő minden előkelőség ellenére Lucky Luke, így ugyanolyan kedvtelve olvasom az új ruhába bújtatott Smith császárt, mint mondjuk A postakocsit, csak baráti körben nem idézek belőle semmit.