Főkép Kényes témához nyúlt az első könyves írónő, de véleményem szerint sikeresen teljesítette a feladatot – főleg ahhoz képest, hogy korábban az írástól meglehetősen távol álló területeken, modellként, majd fényképészként dolgozott.
 
Családon belüli erőszak, pedofília. Nem könnyű az ilyen témájú regényekkel kapcsolatban véleményt alkotni. Mikor számít egy regény „jó”-nak? Sokan úgy gondolják, akkor, ha kellően szókimondó és hiteles – az utóbbiról nem tudok véleményt alkotni, csak irodalmi szövegként értékelhetem a történetet, mert nem vagyok szakértő. Kíváncsi lennék például egy pszichológus véleményére, ugyanis az egyik ismerősöm furcsállotta, hogy az abúzus ellenére Malvinát mennyire foglalkoztatja az általa Zakónak nevezett fiú.
 
A regény szóhasználata meglehetősen egyszerű – véletlenül sem rónám fel hibának, elbeszélője egy tizenhárom éves gyerek –, de szavainak olyan súlya van, hogy kövekként nehezednek az olvasó lelkére. A kimondott, átlagos mondatok mögött további, ki nem mondott szavak rejtőznek, amelyek előbb-utóbb megmérgezik Malvina lelkét, ha nem mondja el őket valakinek. A történet ugyanis az alapszituáción kívül magában rejt még valamit, valamit, amit Malvina olyan mélyen eltemetett magában, hogy hosszas munkára van szükség a felidézéséhez, hogy tartalommal töltse meg emlékezete fehér lapjait.
 
Malvina tizenhárom éves kamaszlány. Zongoraóra után a nagyapjánál várja, hogy az édesapja hazavigye. Egy nap azonban nagyapa megcsókolja Malvinát. A kislány senkire nem számíthat, mintha vákuumban élne: édesanyja állandó migrénrohamokkal küszködik, apja nem figyel rá, nővére, Anne saját magával és a fiúkkal van elfoglalva, Paul, a bátyja – akit eddig mindenkinél jobban szeretett – eltávolodott tőle; a legjobb barátnője, Lizzy pedig szünidő révén elutazott az édesanyjával. Segítség és támogatás híján úgy látszik, Malvinának egyedül kell szembenéznie a nagyapjával, aki teljesen az uralma alá akarja vonni unokáját.
 
Bár az ismerősei nincsenek jelen, hogy segítsenek neki, mégis akadnak kapaszkodói, méghozzá ketten is: egyikük a már említett Zakó, a megbízhatatlan lakótelepi srácok egyike. A lány súlyos problémája ellenére teljesen átlagos kamaszszerelem bontakozik ki közöttük – kezdetben ellenségeknek tekintik egymást, Malvina ráadásul eltöri a fiú orrát az omladozó, használaton kívüli villa birtoklásáért folytatott ostrom során. Mégis ő lesz az, aki kibillenti a főhőst az eddigi bezárkózott, néma lelkiállapotából, akinek hatására megtalálja a hangját.

A másik mankója Bitschek néni, a nagyapja lengyel származású szomszédja, akinek egész nap a lépcsőházban randalíroznak a gyerekei, van egy kövér, vörös kandúrja, délután palacsintát süt hajcsavarókkal a fején és felfújja a pöttyös szoknyáját a szél. Azt hiszem, az állandó gyerekzsivaj ellenére mindenki szeretne egy olyan szomszédot, mint Bitschek néni: elképesztő, hogy ez az idegen asszony, aki erős akcentussal beszéli a németet, eléggé babonás és mélyen hívő, ismeri fel egyedül – vagy inkább nem fél felismerni –, hogy milyen borzalmas dolog történik szegény Malvinával. Rajta keresztül lép be a történetbe egy nagyon, nagyon halvány misztikus vonal, néhány mondatot leszámítva nem is létezik, inkább színesíti, mintsem megtöri a regény szerkezetét.
 
Azt hiszem, azért igazán megrázó ez a történet, mert azok hagyják cserben Malvinát, akiknek ő (lenne) a legfontosabb: a családja, akárcsak a Hadd mondjam el… főhősét, Melindát. Sőt, felmerül az a szörnyű gyanú is az olvasóban, hogy az édesapja, Paul és az édesanyja agyuk egyik hátsó, homályos zugában sejtik – ha ugyan nem tudják –, hogy mit művel a nagyapa a kislánnyal. És ez az, amit képtelenség szavakkal kifejezni.