Főkép Az itthon jelenleg képregényeket rajzoló fiatal (és férfi) alkotók nagyjából az anyatejjel együtt szívták magukba a képregényt, azon belül is elsősorban a szuperhős-zsánert: gyermekkoruk héroszai közt előkelő helyet foglaltak el a színes maskarába öltözött csodabogarak, akik a rendszerváltó Magyarország nyugatra-nyitásának köszönhetően egyik pillanatról a másikra bezúdultak az országhatáron. A szuperhős alapvetően amerikai találmány: párja nincs kerek e világon, még a jelentős képregénykultúrájáról híres Franciaországban vagy Japánban sem – a koncepció valahogy rendre megbukik, amint európai vagy más környezetbe kerül. Ennek ellenére nálunk is és máshol is állandóan feltámad az igény, hogy megszülessen az első igazi, nem-amerikai superhero – már csak úgy presztízsből is.
 
Felvidéki Miklósnak, aki szintén nagy műfaji képregényélvező, régi vágya volt létrehozni a – ha nem is a legtökéletesebb, de – legtökösebb karaktert, akit itthon ebben a műfajban valaha is megálmodtak. Némajátékának főhősét, a nyurga Pantomimest még gyerekkorában találta ki, történetén (fejben legalábbis) majdnem egy évtizedig dolgozott. Szerencsére azonban a végeredmény minden, csak nem tipikus szuperhős-sztori: úgy használja a műfaj kliséit, hogy ugyan tiszteleg a zsáner előtt, de túl is lépi azt.
 
Na nem azért, mert olyan hű de bonyolult a története. A főhős nem épp sablon-figura, az igaz (amatőr és nagyon béna pantomimes, akinek egyik pillanatról a másikra életre kel a játéka, ekkor azonban ő maga megnémul), a cselekmény viszont a legdurvább közhelyekből épül fel. Főellenség, nagy összecsapás, happy end. És mégsem. Felvidéki ugyanis kreál egy kerettörténetet az egészhez: két nagyon geek srác a képregénybörzén összeismerkedik egy harmadikkal, aki rajzolni is tud, majd hárman együtt elkezdenek agyalni a Pantomimes történetén, amivel szándékuk szerint majd „megmutatják a nagy öregeknek”, sőt „le is nyomják őket“. Az általuk írt (jobban mondva rögtönözve előadott) sztori, ami a Watchmen kalóztörténetéhez hasonlóan képregény a képregényben, tipikus gyermekbetegségeket vonultat fel, még azután is, hogy az alkotói trióhoz csatlakozik egy – igencsak flegma – fiatal lány. A sztorit felváltva mesélik, fordulatokat és új szereplőket találnak ki, vizuálisan pedig az egész a rajzoló srác (bitang gyors) keze által kel életre, persze egy kicsit más stílusban – zseniális húzások ezek.

Mint mondtam, a sztori meglehetősen gyermeki – pont olyan, mint amikor valaki kölyökfejjel nagyon odavan egy zsánerért, és megpróbál ő is abban alkotni, de csak a felszínt látja, a mélyben húzódó komolyabb összefüggéseket (mint például hogy mitől lesz egy történet valóban fordulatos) pedig egyszerűen figyelmen kívül hagyja. Van itt minden: a szuperképesség felfedezése, majd használatba vétele, találkozás a gonosszal, aki – még sokadszori olvasásra is – nagyon mondvacsinált indokkal támad hősünkre, a fél várost romba döntő küzdelem, a végén pedig az elmaradhatatlan cliffhanger.

Felvidéki azonban azzal, hogy fiatal hősei ötletelésének keretébe ágyazza, elegánsan el is tolja magától az egészet, mintha azt mondaná: „Ezt nem én írom, hanem ők. Igen, ilyen szuperhős-történetet írnak azok, akik még sosem írtak korábban szuperhős-történetet.” A Némajáték ettől válik egy csapásra rendkívül ironikussá, ez az irónia pedig tehermentesíti alkotóját: már nem kell megfelelnie semmi olyan elvárásnak, amit a hétköznapi olvasó a szuperhős-füzetekkel szemben támaszt, nyugodtan koncentrálhat csak és kizárólag a figurákra, és olyan hosszú és szemkápráztató csatajelenetet rajzolhat, amilyen hosszút csak akar. Mert hát végül is mi másról szól egy szuperhősképregény, ha nem az akcióról?

De a Némajáték ezen túlmenően is klassz munka. Azon felül, hogy végig roppant szórakoztató, egyfajta abszurd humor is jellemző rá. Oszvald, a nem eléggé tehetséges, így be nem futott rajzoló, a Pantomimes ellensége és ellenpontja (ő ugyanis bármit képes eltűntetni a gondolatával) félelmetes képességét egy galériában tett látogatásakor ismeri fel: olyannyira felbosszantja a sok „ócska, fantáziátlan szar” látványa, amit kortárs művészetként állítanak be, illetve ki, hogy gondolatai erejével lyukat robbant a helyiség falába – pusztító energiáit pedig ezek után művészeti kritikák írásával próbálja féken tartani.

A Pantomimes nem kevésbé viccesen – bár jóval ártalmatlanabbul – nyilvánítja ki véleményét képzőművész barátja modern festményéről: megvonja a vállát és széttárja a karját. „Véleményeznem kellett… A magam módján ennek eleget is tettem” – mondja, illetve gondolja, hiszen beszélni nem tud, de mozdulatával nem csak saját értékítéletét artikulálja, hanem egy sztereotip, hétköznapi reakciót is lemodellez.

Ezt a stílusokon átívelő, (ha nagyon akarjuk, mondanivalóval is bíró,) de lényegében azért a szórakoztatásra kihegyezett képregénykötetet dinamikus, művészien egyszerű vonalvezetésű rajzok teszik ellenállhatatlanná. Na meg a szintén mértéktartóan használt, csodás színek. Felvidéki Miklós remekül beszéli a képregény nyelvét, honi képregények egyedi és eredeti alkotója. A Némajáték a szerző eddigi legpofásabb munkája – a mainstream amerikai comics, az alternatív képregények és a fiatalos lendület fuzionálnak benne egymással. Mindenkinek ajánlott, aki kíváncsi az első igazi magyar szuperhős kalandjaira – aki nem is szuperhős, mert annál szerencsére sokkal izgalmasabbra sikerült.