Főkép

Évekkel ezelőtt olvastam az  Ördöngős idők című könyvet, ami nagyon tetszett a humora, a szereplők és babonáik kidolgozottsága miatt, ezért amikor megláttam, hogy a 2011-es könyvfesztiválra új Andrus Kivirähk mű jelenik meg, már tudtam, annak ellenére el fogom olvasni, hogy évtizedek óta nem tartozom a kötet által megszólítani kívánt célcsoportba. Az pedig már csak ráadás volt, hogy a szerző személyesen is ellátogatott Magyarországra, így dedikáltathattam vele mindkét könyvet.
 
A Sári, Samu és a titkok meglehetősen érdekesen pozicionált kötet, hiszen már nem mese, de még nem ifjúsági regény, hanem valahol a kettő között van. A két kötet, az Ördöngős idők és a mostani között azért mégis akad, még ha nem is közvetlen átmenet, vagy ha úgy jobban tetszik, folytonosság, hiszen mindkét műben fura, cseppet sem hétköznapi figurák szerepelnek.
 
A történet gyakorlatilag egy észt családról szól, ahol a családtagoknak egyetlen különleges képességük van: képesek ébren is álmodni. Ebben az állapotban külön bejáratú álomországukban járnak, ahol ők a főszereplők, s kedvük szerint változtatják a szabályokat, legyen szó természeti törvényekről, vagy emberi viselkedésekről. Ez önmagában még nem jelent különlegességet, hiszen mindenkivel előfordult gyerekkorában, hogy a játék hevében kitalált, csak általa látott barátokkal fedezze fel fantáziaföldet.
 
Kivirähk azonban nem éri be ennyivel, hanem továbbgondolja ezt az ártatlan gyerekkori játékot, és felteszi a kérdést: mi van akkor, ha valaki nem képes elfelejteni az álmait? A házmester bácsi például a vizek királyának képzelte magát, és most, felnőttként már ott tart, hogy szinte fuldoklik a levegőn, és ilyenkor mindig siet vízi birodalmába, ami furamód a lépcső alatti takarítókamrában található.
 
Ilyen nincs – állíthatja bárki. De van, kivált, ha Kivirähk ül a mesélői székben. Neki köszönhetően egyszerre nézhetjük milyen „unalmas” dolgok történnek a való világban, s milyen izgalmas vagy mókás események zajlanak a szereplők egyedi képzelgéseiben. S akár tetszik, akár nem, ezek a világok bizony hatnak egymásra, ami időnként szerfölött szórakoztató helyzeteket eredményez, elvégre egy hatéves kisfiú nem mindig úgy értelmezi a dolgokat, ahogyan azt a felnőttek látják. A vízimentős jelenet jó példa erre, s nem utolsó sorban roppant mulatságos.
 
Szerintem a kicsik pompásan szórakoznak majd a különleges helyzeteken, bár gyanítom, szüleiknek lesz dolguk bőven, mire mindent megmagyaráznak; ezért csak remélem, hogy arra is lesz majd idejük, hogy megkeressék a történet mögöttes mondanivalóját.

Az is tetszett, ahogyan a szerző a különféle nációk egymás mellett éléséről ír. Semmi didaktikusság vagy efféle, az ovisok nézőpontjából ez egészen másként fest, mint ahogy azt a politikusok elmesélik. A könyvben ugyanis nem az a lényeg, hogy ki orosz, ki meg észt, hanem csak figyelmes és figyelmetlen apukák vannak – s ennek a besorolásnak lássuk be, nem sok köze van a nemzetiséghez, ellenben használható, és sokkal többet elárul az illetőről, mint az, hogy milyen zászló alatt énekli a himnuszt.
 
Akárcsak az Ördöngős idők, ez a könyv is üdítő élményt jelent, ezért egyszerűen vétek kihagyni.