Főkép Ez már a negyedik kötet a sorozatban (dicséretes, hogy a kiadó tartja magát az eredeti sorrendhez), ami szokás szerint megújult színezéssel jelenik meg. Itt-ott a háttér, valamint a római légionáriusok egyenruhája változott jelentősen, továbbá ezúttal a címlap színezése is módosult – legalábbis az 1964-ben megjelent első könyvformátumú kiadáshoz képest (a sztorit folytatásokban már két évvel korábban leközölte a Pilote magazin).
 
Összehasonlításként elővettem az Alfában megjelent korábbi verziót, és bizony alaposan leesett az állam. Emlékeimben ugyanis sokkal jobb minőség szerepelt, s most, jó húsz évvel később kénytelen voltam szembesülni a ténnyel, milyen hatalmas különbség van az akkori és a mostani kiadás technikai kivitelezése között. Pedig az Alfa mélynyomtatással készült, ami kifejezetten igényes színes munkákra alkalmas. Na mindegy, a lényeg az, hogy végre olyan füzetet vehettem kézbe, amit öröm lapozgatni és nézegetni.
 
De ideje, hogy ne csak a kivitelezésről beszéljek. A sorozat negyedik részében szemlátomást formálódik a két főszereplő karaktere, és erre a megbízható alapra építkezve a szerzőpáros néhány új szereplőt is színre léptet, akik később is rendre felbukkannak majd. Rögtön a kilencedik oldalon megismerjük a falu vénjét, aki kétkedéssel hallgatja Obelix győzködését, hogy távolléte alatt helyettesítse a menhírszállítás bizniszben. Nem sokkal később első ízben pillantjuk meg a tengert, ahol egyrészt találkozunk a főniciai kereskedővel (aki pár alkalommal felbukkan majd a későbbiekben is), másrészt a mindenki által kedvelt kalózok is bevitorláznak a történetbe, hogy aztán rendre összeakadjanak majd hőseinkkel. Érdekességként említem, hogy most még nem látjuk az árbockosárban tanyázó néger megfigyelőt.
 
De nem csupán a mellékszereplők miatt érdekes ez a kötet, hanem azért is, mert újabb vonásokkal bővül hőseink személyisége. A legviccesebb – és a római légiósokra nézve kifejezetten ártalmas – a sisakgyűjtő fogadás, amit Obelix nagyon komolyan vesz, és ennek eredményeként fellendíti a sisakkészítő iparágat. Az sajnos nem derül ki, hogy a nyertesre milyen jutalom vár – úgy tűnik, ez egy végenincs elfoglaltság, ami időről-időre felbukkan majd a későbbi kalandokban.
 
A legfontosabb, amit megtudunk ebben a történetben Asterixről, hogy mindig kész az ugratásra, viccelődésre, de ha egy falubelijéről van szó, akkor azonnal a segítségére siet. Természetesen Obelix mindenütt ott van mellette, úgymond ellenpontot képvisel ravasz barátja mellett. Ezúttal a közutálatnak örvendő Hangjanix oroszlánok elé vetését kell megakadályozniuk – s ennek kapcsán velük együtt eljutunk az örök városba. Ez természetesen nem csupán arra remek alkalom, hogy Obelix kiélje sisakmániáját, hanem számos érdekességet is megtudunk a korabeli Rómáról.
 
A szerzők ügyeltek a történelmi hűségre, talán egyedül abba lehet belekötni, hogy a kikötőből Rómába vezető út nem lehetett a Via Appia, inkább a Via Vitellia és a Via Portuensis köveit tapodták a gall lábak. Egyébként minden a helyén van. Humorból ezúttal bőven jutott, és szokás szerint vannak képi poénok: ahogy az egyiptomi turisták nézelődnek a Fórumon (35. oldal), vagy ahogy Obelix egy szál törülközőben üldögél a hidegvizes medencében. De a nyelvi leleményekről sem kell lemondanunk, hiszen a beszélő nevek (Valutakrízisz, Nettohavifix) és az olyan beszólások, mint az „Álcázzuk magunkat oroszlánnak?” azonnal mosolyra késztetnek. Ugyancsak kortalannak számít az LTP (latin-telepi panel) lépcsőházban előadott késő esti ordibálás, miként a vérszomjas gladiátorok csapatépítő programja is – igen, ezekért a pillanatokért, képekért szerettük meg annó a sorozatot.
 
Szokás szerint a mostani magyar kiadásban kapunk egy rövid jegyzetlistát, ami segít megérteni a nem egyértelmű utalásokat és a latin szövegeket. Mit is mondhatnék zárszóként? A sorozat egyre jobb, a szerzőpáros kezdi „érezni” a figurát, és Asterix negyedik kalandját ezúttal megbízható (talán a korábbiakhoz képest szürkébb, ámde az eredetihez hűebb) fordításban élvezhetjük.