Főkép Roald Dahlt korábban főleg a réges-régen Szuperpempő címen megjelent novelláskötete alapján ismertem, s bár tudtam, hogy meséket is írt, eddig nem olvastam egyetlen meséjét sem. Most viszont rögtön kettőt is. A Hugó és a csodaszer című kötet ugyanis a címadó történetén kívül a „Fantasztikus Róka úr és a három gazda” című mesét is tartalmazza.
 
A „Hugó és a csodaszer” a nyolcéves Hugó történetét meséli el. A kisfiú a szüleivel, valamint a világ legzsémbesebb, legelviselhetetlenebb, legkötekedőbb természetű nagymamájával él. Hugó egy napon egyedül marad a nagymamával, s azt a feladatot kapja, hogy ne rosszalkodjon és a megfelelő időben adja be a nagymama gyógyszerét. A kisfiúnak a nagymama gyógyszeres üvegét nézegetve zseniális ötlete támad: elhatározza, hogy összekever mindent, ami csak a keze ügyébe kerül, s így készít egy csodagyógyszert a régi helyett. Hugót az a logikus elgondolás vezérli, hogy bármiféle gyógyszer szedésének az volna a lényege, hogy az ember jobb(an) legyen tőle, a nagymama viszont ugyanolyan utálatos, mint korábban, tehát nyilvánvaló, hogy nem hat a gyógyszer. Hugó meggyőződése, hogy az ő csodaszere mindenképpen hatásosabb lesz, mint a régi gyógyszer, így hát lelkesen munkához lát – az eredmény pedig minden várakozást felülmúl.
 
A „Fantasztikus Róka úr és a három gazda” főszereplője az okos és fondorlatos Róka úr, aki szerető családja körében éli idilli életét egy nagy fa alatt megbúvó otthonában. Rókáék semmiben nem szenvednek hiányt, hiszen a közeli völgyben három gazda is lakik, akik mind másféle állatot tenyésztenek. Rókánénak így csak annyit kell mondania esténként, hogy kacsát, csirkét vagy éppen libát szeretne-e vacsorára, s Róka úr már szalad is, hogy kiszolgálja magát valamelyik gazda birtokáról. A három ellenszenves gazda azonban megelégeli Róka úr üzelmeit: egy szép napon elhatározzák, hogy közös erővel fognak örökre megszabadulni az állataikat dézsmálgató rókától. Róka úr azonban nem szolgálna rá a felesége által előszeretettel használt „fantasztikus” eposzi jelzőre, ha nem lennének még a legnehezebb helyzetben is mentő ötletei.
 
Bár ezek a művek gyerekeknek készültek (Róka úr történetét például a lányának, Oliviának ajánlja a szerző), felnőttként is igen élvezetesek, méghozzá nem csupán akkor, ha az olvasó megpróbálja gyereknek képzelni magát olvasás közben. Azt ugyan nem merném megtippelni, hogy pontosan hány éves kortól ajánlhatók ezek a mesék gyerekeknek, de felnőtt olvasóként úgy érzem, hogy ez a mű valóban azon ritka könyvek közé tartozik, amelyek gyerekként és felnőttként is élvezhetők.
 
Ennek talán az lehet az oka, hogy Dahl sem a gyerek-, sem a felnőttkorú olvasóit nem kezeli le. A meséiben nincsenek erőltetett, direkt a gyerekeknek szánt jópofaságok, ugyanakkor nincsenek bennük olyasféle kikacsintások sem, amelyek mintha azt üzennék a felnőtt olvasónak, hogy most éppen egy felnőttviccről van szó, egy belső poénról, amelyet a gyerek úgysem fog érteni.
 
Egyébként Dahl nem finomkodik, s ezek a történetek nem rózsaszínű Disney-mesék. A mesékben megrajzolt világ egyszerre bizarr, valóságos és gyakran kissé ijesztő, a szereplők által átélt és kifejezett érzelmek pedig nagyon is emberiek és természetesen nem mindig pozitívak. S úgy gondolom, épp ettől jók ezek a mesék: sem a gyerekek, sem a felnőttek elől nem próbálják elrejteni a valóságot, ugyanakkor van bennük annyi varázslat, amennyi mégiscsak mesévé, nem pedig pusztán betegesen furcsa alternatív valóságábrázolássá teszi őket.
 
Végül fontos megemlíteni, hogy a kötetet illusztráló Szücs Nóra vicces, sötét tónusú, és Dahl szövegeihez méltóan eltúlzott rajzai remekül illenek a mesék hangulatához és plusz élményt nyújtanak az olvasónak. Érdemes figyelni rájuk.