Főkép Volt egyszer egy kislány, valahol Erdélyben egy kis faluban, az anyukája meghalt, és őt a nagyanyjára hagyta, akit Mamónak hívtak, meg Szabó Annának is, mint végül kiderült, és így meg így éltek ezek kettecskén. Ha így nézem, szegénységben minden tekintetben, nem csak anyagilag, de szeretet tekintetében is. Ha meg úgy nézem, az a kislány gazdag volt, mert övé volt mindaz a világból, amit látott: talán kevés, de neki az volt a minden. S mivel nem volt összehasonlítási alapja, mindent úgy fogadott el, ahogy volt, s hogy az rossz volt, meg borzalmas, azt már csak utóbb aggathatja rá, aki akarja.
 
Máté Angi sajátos nyelven mesél. Magyarul, de szebben, költőibben, mélyebben, és gyermekibben, mint ahogy mi ahhoz szokva vagyunk. Nincs is sok szó ebben a könyvben, de mind külön fűszál egy kicsi réten. Nem tudom, van-e még az a rét, milyen, ha elönti az eső, vagy lelegelik a birkák, netán ledózerolták-e már, hogy lakótelepet vagy bevásárlóközpontot építsenek a helyére, vagy akármi. Csak annyit tudok, hogy egyszer régen nap sütött rá, és ott feküdtem, szemben a kékséggel, és jó volt. Ez biztos csupán.
 
A Mamó kapcsán leírhatom, hogy kapott 3 díjat, például az elsőkönyveseknek adott Bródy Sándor-díjat 2010-ben, és hogy micsoda izgalmas, újító, egyéni próza ez, amivel minden bizonnyal hoz valami kis frissességet a magyar szépirodalomba, de mindezeknek épp oly’ kevés köze van magához a könyvhöz, mint az én saját emlékeimnek, amiket felidéz. Utóbbiak nekem fontosabbak, és ahogy nézem, sokan mások is így voltak vele, őket is meghatotta, megigézte ez a kis könyv. Pedig nem ilyen volt a gyerekkorom, senkim nem élt Erdélyben, és így tovább. Mégis azt érzem, hogy ez a könyv rólam is szól, meg a szüleim régi életéről, meg a nagyszüleiméről, meg a dédszüleiméről is. Ismerős benne rengeteg minden, érzés, gondolat, tárgy, meg ahogy a gyermek Angi látta a világot, talán hasonlóan csodálkoztam rá, féltem tőle és kaptam sebeket meg ajándékokat tőle én is.
 
Már kétszer elolvastam. Másodszorra fájdalmasabb volt, úgyhogy nekem legalábbis nem mindegy, mikor veszem elő. De mindkétszer valóságosabbnak éreztem, mint ami épp körülvett. Kivéve talán a napfényt, az esőt, a kék eget, a füveket, szóval ami mindig változik és mindig örök így az emberi életben.
 
Ez a könyv, meg Máté Angi meséskönyve, a Volt egyszer egy, a legszebbek és legmegindítóbbak között van, amiket valaha olvastam.