Főkép A harmadik Hellboy képregénykötet a korábbiakkal ellentétben különálló, rövid sztorikat tartalmaz, mondhatni novellákat, amik különböző időkben íródtak illetve játszódnak.
 
A kötetben három olyan epizód is van, amihez az alapötletet egy ír legenda vagy mese szolgáltatta: „A tetem” és „A Vascipő” Írországban is játszódnak, míg a „Szent Ágost farkasai” a Balkánon, de egy Szent Patrikhoz kapcsolódó történetre épül, melyben a híres ír szent megátkozott egy gazdag, ám istentelen családot, hogy farkasemberként kelljen élniük. „A tetem”-ben Hellboy-nak, hogy egy a koboldok által elcserélt gyereket visszaszerezhessen, keresztény helyre kell temetnie egy akasztott gonosztevőt, Vascipő pedig azon kivételes tündérlények egyike, akinek nem árt a vas, sőt. Ez az első kettő azért tetszett nagyon, mert Mignola minden eddiginél jobb poénokat írt bele. Persze a Hellboy alapvetően nem egy humoros képregény, sőt, ez a válogatás jobbára határozottan félelmetes és horrorisztikus, de a drabális ördögfattya tényleg sziporkázik benne.
 
A Baba Jaga, utalásként az előző, „Ördögöt a falra” című részre, elmeséli, hogy is lőtte ki Hellboy az orosz népmesék nálunk Vasorrú bábaként ismert hírhedt szereplőjének egyik szemét. A kötet címadója igazi gótikus horror, amiben Hellboy visszatér születése helyére, ahol viszontláthatja apukáját is – vagyis egy szilánkkal megint bővül a kép, hogy mégis ki ez a Hellboy. És van még egy rövid, ütős karácsonyi sztori, meg egy hosszabb sztori „Bosszús kolosszus” címmel, amiben szintén utal Mignola korábban olvasott dolgokra, mindazonáltal sztori szempontjából valahogy gyengébbnek, kiegyensúlyozatlannak érzem.
 
Összességében azonban ezt a könyvet talán az eddigieknél is jobban élveztem. Mignola kedvére kísérletezgethetett ezekben a rövidebb sztorikban, és ez nyilvánvalóan nagyon jót tett a sorozatnak. Egyrészt grafikai szempontból is kiforrottabb lett a Hellboy, hangulat-teremtésben is csak erősödött, és talán Hellboy hangja, alakja is ezek által csiszolódott ki még jobban.
 
Már írtam korábban is, hogy Mignola valahol ugyanabból merít, mint Neil Gaiman a Sandman sorozathoz: mítoszokból, népmesékből, legendákból – csak nála eddig nem állt össze a kép, míg a Sandman esetében már a második kötettől nyilvánvaló volt, hogy megvan az, ami a sok-sok különféle apró részletet egyetlen, gyönyörűséges egésszé teszi. És valahogy úgy érzem, hogy annak ellenére, hogy ez a harmadik kötet nagyon változatos, és nem sok közük van egymáshoz az itt szereplő novelláknak, de még a történet fősodrához sem, mégis itt kezd el igazán összeállni a kép. Itt érzem először azt, hogy a Hellboy tényleg van annyira jó és kimagasló, mint neves méltatói (pl. Clive Barker, Gaiman, vagy a jelen részhez előszót írt rajzoló, P. Craig Russell) mondják. Hogy a sajátos képi és hangulati világhoz, a minden kétséget kizáróan zseniális főszereplőhöz ezek szintjéhez felérő történet kerekedik.