Főkép A németek – jobban mondva az osztrákok – maguknak követelik, maga Liszt Ferenc azonban mindig magyarnak vallotta magát, és magyarságát nem kizárólag zenéjében juttatta érvényre, hanem leveleiben, beszélgetéseiben is. Pedig hírnevet világpolgárként szerzett magának; több nyelven jól beszélt, szerelmei, barátai és szerzett rokonai (mindenekelőtt Richard Wagner) mind a pezsgő nyugat-európai kulturális élet főbb szereplői voltak.
 
A nemzeti romantika magyar óriása többek között attól az Antonio Salieritől tanulta a muzsikálás művészetét, aki Puskin Mozart és Salieri című kistragédiájának, majd később Peter Shaffer Amadeusának és a belőle készült filmnek köszönhetően a gyilkos szakmai irigység megtestesítőjeként él képzeletünkben, pedig tanítómesterként Liszt és Franz Schubert mellett a magyar komponista bálványát, Ludwig van Beethovent is részint ő indította el a zenei pályán.
 
A Világhíres zeneszerzők sorozat negyedik kötetéből sok mindent megtudhatunk Liszt Ferencről, erről a furcsa emberről, akiben a virtuóz előadó, az ötleteit másokkal önzetlenül megosztó újító és pedagógus, a nőket mágnesként vonzó, majd egy szerelmi csalódás miatt a reverendát választó férfi egyesül – persze mindezt a részletekben jóval gazdagabb és árnyaltabb életrajz, valamint a zeneszerző művészetének elemzése segítségével mutatják be a kötet létrehozói.
 
A CD-melléklethez kiválasztott művek jól reprezentálják Liszt Ferenc alkotói stílusát, habitusát. Ez annak ellenére igaz, hogy a komponista életművének jelentősebb hányada szólózongorára írt darab – többségében ráadásul átdolgozás, aminek okára szintén rávilágít a könyv –, a legkomolyabb és legkönnyebben azonosítható hatást Liszt mégis szimfonikus, vagy a zongora mellett nagyzenekart megszólaltató műveivel gyakorolta kortársaira és a 20. század avantgárd iskoláira is.
 
Mert ne feledjük el, hogy elsőként Richard Wagner apósa, mentora és csodálója alkalmazta műveiben az újszerű opera és az újszerű zene jellegzetes, bonyolult, olykor disszonanciákkal teli hangzatait, hangnemi elbizonytalanításait, no meg azokat a wagneri „végtelen dallamokat”, melyek a Bayreuthi Fesztiválon később sorra felcsendülő darabok jellegzetes jegyeivé váltak. A Les Preludes-öt hallgatva megérthetünk valamit abból, miféle rokonság fűzte össze az após–vő kapcsolaton kívül a két zseniális alkotót.
 
A zongoraversenyek tételeit ugyanakkor nem kisebb személyiség, mint a 20. század nagy zongoristái között emlegetett Alfred Brendel szólaltatja meg – a rá jellemző precizitással és muzikalitással. Legfeljebb azt sajnálhatjuk, hogy nem a teljes művek kerültek rá a korongra, de ennyi ízelítő mindenképp felcsigázhatja az érdeklődésünket, hogy további Liszt-darabokkal is megismerkedni vágyjunk. Mert érdemes, és nem csupán a 2011-es, kettős évforduló, hanem elsősorban a liszti muzsika kivételes nagyszerűsége okán.
 
A CD-mellékleten elhangzó művek:
1. Esz-dúr zongoraverseny no.1
2. A-dúr zongoraverseny no. 2
3. Les Preludes – szimfonikus költemény
 
Előadók:
Alfred Brendel – zongora (1), (2)
Bécsi Pro Musica Zenekar (1), (2)
Michael Gielen – karmester (1), (2)
 
Hamburgi Szimfonikus Zenekar (3)
Hans-Jörgen Walther – karmester (3)