FőképAki nem biztos az emlékeiben vagy netán hiányosságokat vél bennük felfedezni, az talán kezdje a könyv végén található, Dr. Torkos Attila által összeállított, a Dűne-univerzum rövid kronológiájával, az utolsó oldalt (366. oldal) pedig hagyja ki.

Minden fontosabb szereplő és hatalmi tényező a végső összecsapásra készül. A nem-hajó „fogjai” (Duncan Idaho, Sheeana, Miles Teg, a Bene Gesseritek Bashar gholája, közel száz Bene Gesserit Tisztelendő Anya, a rejtőzködő zsidók, az egyetlen életben maradt tleilaxi Mester, Scytale és egy csapat – egyelőre emlékek nélküli – ghola gyerek, akik közt megtaláljuk Paul Atreidest és Stilgart is) egyre inkább tisztában lesznek azzal, hogy nem menekülhetnek a nekik szánt sors elől és előbb-utóbb szembe kell nézniük az Ellenséggel. A Murbella vezette Új Rend szinte minden követ megmozgat, hogy felrázza az emberiséget és felnyissa a szemüket. Nyakunkon az Ellenség, mindenkinek minden eszközzel szembe kell szállnia a gépekkel, még akkor is, ha borzalmas a létszámfölényük.

A titokzatos Idő Orákuluma – aki szintén mindent elkövet, hogy megállítsák és elpusztítsák az Ellenséget – a Liga navigátorait hívja segítségül a harcba. Persze akadnak, akik csak a vagyonszerzésre koncentrálnak ilyenkor is és meglehetősen szkeptikusan állnak az Ellenséghez (pl. a Liga adminisztrátorai).

Persze az Ellenség sem tétlenkedik. Az Arctáncoltatóknak sikerül szabotőröket feljuttatnia a nem-hajóra, akiknek aknamunkája egyre veszélyesebbé válik. Aztán bekövetkezik a katasztrófa… Az Arctáncoltatók általuk létrehozott Harkonnen ghola lassan végez – az ugyancsak ghola – Paul Atreides felkészítésével, hogy az Kwisatz Haderach-á váljon és a gépeket szolgálja. Maguk a gépek pedig megindítják a támadást az emberiség lakta világűr felé. Hatalmas flottájuk bolygóról bolygóra haladva, szisztematikusan elpusztít mindent és mindenkit…

Először is szeretném megdicsérni Brian Herbertet és Kevin J. Andersont, hiszen - véleményem szerint legalábbis - ez a legjobban sikerült Dűne-könyvük. Végre sikerült összehozniuk egy megfelelően lendületes, izgalmas, fordulatokkal és meglepetésekkel teli regényt; ráadásul végre nincs az az érzése az embernek, hogy két-három évente történik csak valami említésre méltó dolog a szereplőkkel, amit papírra kellene vetni.

A szerzőknek sikerül majdnem mindvégig a lényegre koncentrálni, minimális a felesleges körök futása, a lényegtelen mellékszereplők be-, illetve kivonása csak azért, hogy végre történjen valami. És hihetetlen módon végre vannak hosszabb, elgondolkodtató belső monológok – leginkább Wellington Yueh esetében –, filozofikus eszmefuttatások, amelyek Frank Herbert műveit is mindvégig jellemezték. Nagy problémám a szerzőpáros Dűne-munkáival, hogy ezt az aspektust szinte teljesen figyelmen kívül hagyták és csak minimális szinten alkalmazták.

Nem akarok poénokat lelövöldözni, de annyi azért elmondható, hogy a végjáték egyes elemei kikövetkeztethetők ugyan, de meglepetésekben is igencsak bővelkedik. Szerintem aki egyszer valaha is a kezébe vette – vagy majd veszi – A Dűnét, mindenféleképpen olvassa végig a regényciklus köteteit. Nagyon megéri.