Főkép

Nehéz dolog elhagyni az iskolapadot, hogy aztán belevághassunk az Életbe. Meg kell felelnünk saját magunknak, a munkánknak, egyre nehezebb és nehezebb próbatételek elé állunk nap mint nap, és nem mindig segít minket a korábbi éveink alatt megszerzett tudás. Az Élet Iskoláját is meg kell szoknunk, ami első látásra félelmetesnek és idegennek tűnhet, de ha belerázódunk, rájövünk, hogy ez a legtanulságosabb iskola mind közül, s ha kellően optimistán viszonyulunk hozzá és a humorérzékünket se felejtjük otthon, akkor még igazán szórakoztató is lehet. 
 
Anne, ez a vörös hajú, folyton fecsegő kislány, akit az előző kötetben (Anne otthonra talál) ismertünk meg, immár vonzó fiatal hölggyé lett, és Avonlea iskolájában okítja diákjait, ahol néhány évvel ezelőtt ő maga is tanult; tanúi lehetünk Anne első tanítási napja izgalmainak; megismerkedhetünk egy különc és kissé mogorva szomszéddal, Mr. Harrison-nal és a szókimondó papagájával, Rozsdával; láthatjuk, milyen szorgalmasan dolgozik a Faluszépítők Társasága, hogy Avonlea még csodálatosabb legyen – bár ez a szándék néha balul sül el; Anne új barátnőre lel „Levendula” kisasszony személyében, és majd` elfelejtettem: két kisgyermek is lakója lesz a Zöldmanzárdos háznak. Amint láthatjuk, kalandokban ismét nincs hiány, és főhősnőnk, bár már tizenhat éves, de álmodozásából, optimista életszemléletéből mit sem veszített, és a helyszín továbbra is a gyönyörűséges Avonlea – egyszóval L. M. Montgomery ismét garantáltan elbűvöli olvasóit.
 
Kicsit féltem, hogy ebben a kötetben Anne éveinek múlásával elveszik az az ártatlanság és bűbáj, amit az első kötetben annyira megszerettem. Szerencsére nem így történt, és a komikus helyzetek, vicces félreértések továbbra is tömkelegével megtalálhatók ebben a történetben: Anne mellett még Davy-nek , ennek a kíváncsi, eleven kisfiúnak a csínytevései is alaposan megnevettetik az olvasót. Davy is igazi színfolt ebben a regényben, akinek gyermekien egyszerű kérdései és elképzelései a Jóról és a Rosszról, Istenről és a Mennyországról azt hiszem, még a legmogorvább embert is megmosolyogtatnák.   
 
Anne születésnapja volt az egyik legkedvesebb epizódom ebben a kötetben, hiszen itt főhősnőnk és barátnői fantáziája újra szárnyalhatott: a sok gyönyörű, mások által még fel nem fedezett vagy éppen elfeledett rétek, erdőségek, melyekben elhagyatott házak őrzik régi gazdáik emlékét, és apró tavacskák rengeteg fenséges és különös nevet ihlettek. S valóban, most kezdek csak rájönni, hogy a nevek mennyire fontosak! Hiszen mennyivel másként tekintünk egy dologra, ha annak valami különleges és gyönyörű hangzású neve van – maga a nevezett is megszépül ez által, és a lelkünknek is jól eshet, ha például nem csupán egy fotelbe, hanem a Tündérek Fenséges Trónjába ülhetünk bele egy hosszú és fáradt nap végén. Ugye milyen más érzés? Bár ez egy elég prózai példa volt, azt hiszem, Anne nem lenne megelégedve a névválasztásommal.
 
„Levendula” kisasszony története mellett is képtelen vagyok szó nélkül elmenni: ez a kötet igazi tündérmeséje, szomorú szívszerelmes története egy hóbortos vénlánnyal, egy takaros kis kőházzal az erdő egy eldugott szegletében, amit Lavendar (vagyis „Levendula”) kisasszony csak Visszhang Kunyhónak hív, s persze ne feledkezzünk meg hűséges szolgálólányáról, Negyedik Charlotta -ról sem, akinek különleges neve ismét egy igazán humoros történetet takar. Anne nem hiába mondja a Visszhang Kunyhó úrnőjéről, hogy rokon lélek – ő is álmodozások és ábrándozások között él, rengeteg furcsa és igen szórakoztató hóborttal. Nekünk, Olvasóknak is mindenképp érdemes megismerkednünk vele, ki tudja, talán mi is rokon lélekre lelünk benne.
 
Az Anne-sorozat második kötete egyáltalán nem okozott csalódást, és garantáltan más Anne-kedvelőknek sem fog. A problémák ugyan kicsit komolyabbak, összetettebbek, felnőttesebbek, de a bűbáj és a derű továbbra is megmaradt, ahogy Anne optimizmusa is. Az első kötet után mindenképp olvasásra ajánlott!