FőképÖnkényes módon Verne életműve két csoportra osztható, az egyikbe a technikai találmányokra épülő sci-fiket, míg a másikba értelemszerűen a maradékot, a földrajzi kalandregényeket és más efféléket tesszük.
Ez alapján az elsőbe tartozik például a láthatatlansággal foglalkozó Storitz Vilmos titka című könyv, míg a másodikba kerül az Utazás a Föld középpontja felé, amiben a meglévő eszközök felhasználásával zajlik a földalatti világ felfedezése.
 
Az 1865-ben, Verne negyedik regényeként megjelent Utazás a Holdba egyértelműen az első csoportba tartozik, mivel az amerikai polgárháború (a könyvben szecessziós, vagyis elszakadási háborúként emlegetik) tüzéreiből alakult klub (Gun Club) tagjai nem bírván a harcok befejeztével beköszöntő tétlenséget, tennivaló után néznek, s azt a Holdba irányított ágyúgolyó kilövésében találják meg.
 
Az ötlet kapcsán Verne pazarlóan csillogatja a témával kapcsolatos ismereteit, hiszen nem csak a korabeli ágyúkról kapunk rövid összefoglalást, hanem az addig megjelent, a holdutazással foglalkozó irodalmi művekről is szó esik.
A történetben természetesen a megvalósításra helyeződik a hangsúly, elvégre számtalan feltételnek kell teljesülnie, mire az ötletből valóság lesz. Verne könyvében jó arányban keveredik egymással az ismertterjesztés és a fantáziálás, miközben egyszer sem válik unalmassá.

Meglepő módon elképzeléseinek egy része utólag valóra vált, így például a regénybéli starthely nem esik messze a jelenlegi Cape Canaveral (korábban Cape Kennedy) űrkikötőtől.
Azt is megjósolta, hogy az ilyen kísérlet/fellövés mennyire foglalkoztatja majd az embereket, a regényben ugyanis világszintű érdeklődés kíséri a kísérletet – akárcsak később a valóságban.
 
Természetesen ezúttal sem marad el a francia kapcsolat, hiszen felbukkan Michel Ardan („eredetijét” a közvélekedés Nadarban látja), aki továbbfejleszti az eredeti elképzelést, és javasolja, hogy a lövedék embereket is szállítson!
 
Az első könyv a sikeres kilövéssel fejeződik be, s a kíváncsi olvasóknak öt évet kellett várniuk, mire kiderült, mi történt az utasokkal. Érdekességként megjegyzem, hogy a hihető leírásoknak köszönhetően rengetegen jelentkeztek útitársnak a következő holdutazásra.
 
Az 1870-ben megjelent folytatás (Utazás a Hold körül) ha lehet, még izgalmasabb volt, hiszen a korabeli viszonyok mellett elképzelhetetlen témája (űrutazás) minden olvasónak megmozgatta a fantáziáját.
Ráadásul ismét jó az ismeretterjesztés és a kaland aránya, így nem csupán azt tudjuk meg, mit eszik a legénység, hanem a friss levegő biztosításának fontosságát, a hulladék sorsát, sőt, a légüres térben történő pályamódosítás mikéntjét is elmagyarázza nekünk Verne.
 
Az egymáshoz szorosan kapcsolódó két kötet vitán felül ott van a sci-fi korai gyöngyszemei között, s jól példázza, Verne miként tudott egy ötletet izgalmas regénnyé változtatni, szellemisége – az ember uralja a tudományt és a gépeket – pedig hosszú évtizedekre meghatározóvá vált, csak Wells volt hozzá mérhető hatással a kortárs sci-fi írókra.