Főkép Az előző részben (Az aranysarló) ugye azon ment a kavarás, hogy honnan lesz Panoramix druidának sarlója, ami nélkül nem tudja ellátni közérdekű feladatait, és nem utolsó sorban nem mehet el rendjének éves gyűlésére. Miután hőseink beszerezték a nélkülözhetetlen vágószerszámot, logikus módon a folytatásban elkísérik druidájukat a carnutesi erdőbe, mivel ugyan Róma békéje uralja Galliát, azért a jobbára lakatlan vidéken cseppet sem biztonságos az utazás. Asterix ezúttal joggal aggódik, mivel a környéken valóban feltűnnek a barbár hordák (kimondottan vicces, hogy a törzsi szervezetben élő gallok barbárnak mondják a törzsi szervezetben élő gótokat). A történet két, egymástól jól elhatárolható részből áll: az első a druidagyűlés végéig tart, s a szerzőpáros minden lehetőséget kihasznál a humorizálásra. Ilyen jelenet például, amikor egy római őrjárat megállítja hőseinket, és a tiszt bizonyságot kér a druidák varázserejéről. Megkapja.
 
A kötet második felében gót kiránduláson veszünk részt, aminek során számos érdekességet megtudunk erről a népcsoportról. Természetesen itt is számtalan kacagtató jelenet gondoskodik a szórakozásról, Asterus és Obelus légionáriusok osonkodása a rómaiak és a barbárok között például a legjobb pillanatok közé tartozik. A gótok szereplése persze csak ürügy, elvégre a valóságban évszázadokkal később bukkantak fel a Római Birodalom határán. Tulajdonképpen a németek kifigurázása volt a cél, ami teljes mértékben megvalósul. Ez azért nem semmi teljesítmény, alig húsz évvel a II. világháború után, ami alatt alaposan elmérgesedett a két nemzet közötti viszony.

Lelkiismeretes politikusoknak hála (akkor még volt ilyen) azonban a helyzet változott, és így a gall utódok eljutottak odáig, hogy az egykori ellenségen már képesek voltak nevetni – ez a gyűlölködés után mindenképpen előrelépésnek számított. A későbbi Asterix történetek gyakran épülnek egy-egy népre (görög, brit, spanyol, stb.), minden esetben szórakoztató formában ismerjük meg belőlük a nemzeti sajátosságokat. Anakronizmusból egyébként a gótokon kívül is van még pár a történetben. A belga druida sültkrumplival varázsol, és a gótok sisakja kísértetiesen emlékeztet a németek által a XIX. század végén használtra. Aztán az se piskóta, hogy gót betűtípussal olvashatjuk a gótok szövegét.
 
Még egy apróság. A római-gót határon egy szem légionárius ácsorog. Ez elsőre túlzásnak hat, de általánosságban megfelel a korabeli gyakorlatnak, ami az elrettentésen alapul. Vagyis némi trükközéssel bárki betörhetett a birodalomba egy kis rablásra, de biztos lehetett benne, hogy a légiók véres bosszút állnak. Amíg Róma képes volt megfelelő erőt biztosítani ehhez a politikához, illetve az ellenfelek katonailag nem kerekedtek felül, addig (évszázadokig) biztosítva volt a Pax Romana. A gondok akkor kezdődtek, amikor minden megváltozott.
 
A mostani újrakiadás szokás szerint nem egyszerű újranyomás, hanem ebben a kötetben is történtek változások. Hol a háttér színe módosult, hol a ruhák színe változott, hol pedig a szövegbuborék kitöltésén variáltak, és persze új a fordítás is. Amiben végre mellőzésre került Obelix népies beszéde, és összességében igaz, hogy egyszerűbb, de magyarosabb lett a szöveg. Egyszóval Asterix új ruhában, régi tartalommal örvendezteti meg hazai rajongóit. Csak így tovább.