Főkép Huh és jaj.
Negyedik magyarul megjelent könyvében Karin Fossum (született 1954. november 6.) mindent lerombol, amit eddig Sejer felügyelő köré felépített. Porig, vagy még annál is alaposabban, ebben a történetben ugyanis szinte a sarokba dobja a kicsit problémás zsarut, és helyette új történetmesélési technikával szórakoztatja az olvasót.
 
Nem az orrunknál fogva vezet bennünket (azt még megbocsátanám), hanem egy váratlan fordulattal az emberi lélek olyan bugyraiba vezet bennünket, ami nagyjából a barlanglakó ősemberrel egyidős, és csak nagyon ritkán kap napfényt.
Ráadásul annyi titkos zseb tartozik hozzá, amit józan ésszel képtelenség követni, aki mégis belenyúl, az még napokkal később is kezének tartalmát próbálja értelmezni.
 
Fossum borzasztó kíméletlenséggel ábrázolja napjaink kamaszainak lelkületét, az unatkozással, céltalansággal és az ebből eredő szellemi tunyasággal, ami bizonyos körülmények és belső hajlamok eredményeként a „sötét oldal” felé tereli őket.
De mindezzel nem elégszik meg, ezért arra is sort kerít, hogy elmondja, váratlan helyzetben miként dönthet rosszul az ember, s ennek következtében hogyan távolodhat el egyre jobban saját értékrendjétől. Ennek a résznek van olyan olvasata, miszerint bizonyos feltételek mellett, bárki letévedhet a helyes útról, mégpedig a visszatalálás esélye nélkül.
 
Ráadásul teszi mindezt olyan tálalással, hogy elsőre csak lestem, és nem is fogtam fel, mit is olvasok. Előzetesen a korábbiakhoz hasonló krimire számítottam, és amikor ehelyett thrillerrel elegy lélekboncolást kaptam, furán néztem ki a fejemből, de nem sokkal később már felfedeztem a regény erényeit és egyedi hangulatát.
 
A látszólag kusza monológok (a történet négyötödét három szereplő mondja el nekünk) egyszercsak összeállnak kerek egésszé, sőt, ahogy haladunk előre, időnként újabb kerek egészek bukkannak fel, amelyek alapos értelmezésére persze menet közben nem jut idő, de később egészen fura összefüggések derülnek ki.
 
Mennyire ismerjük családtagjainkat, barátainkat? Egy apró botlás tényleg egy életre szóló lehet? Valóban hajlamosak vagyunk fiatalon megmakacsolni magunkat, és a látszat miatt olyasmit cselekedni, ami egyébként eszünkbe sem jutna? Mennyire egyedi ami velünk történik? Felnőttként tényleg okosabbak vagyunk ifjúkori önmagunknál?
 
Nem tudom, hogy ez a könyv mennyire volt tudatos lépés Fossum részéről, de amit összehozott, az valóban egyedi.
Ráadásul a könyv befejezése újabb morális kérdéseket vet fel az olvasóban, meg egy kicsit a létezésről is hajlamos lesz utólag elfilozofálni az ember. No meg arról, ki tekinthető potenciális áldozatnak, illetve mennyire vagyunk felkészülve embertársaink megismerésére.

Részlet a regényből