Főkép Ezt is megértük: a skandináv krimik sorozatban megjelent az első kötet, ami bizony alaposan kilóg a többi közül, merthogy ezúttal a thriller sokkal hangsúlyosabb a kriminél. Sőt, nem is krimi ez, hanem csak bűnregény, elvégre senki sem kutakodik a tettes után, mivel még nem történt törvénytelenség.
 
Ettől persze még nem rossz, sőt, csak nagyon más, mint az eddigi regények, s éppen ezért azt javaslom, igazából azok vegyék meg, akik vonzódnak az elborult személyiségekhez, kedvelik a thrillert, illetve élvezik, amikor egyes szereplők személyiségét olyan mélységben kapirgáljuk, ami bármelyik pszichomókusnak becsületére válna.
 
Karin Alvtegen (született: 1965. június 8.) könyvében a cselekménnyel egyenértékű a hangulat, a szereplők közötti fura viszonyrendszer, olvasás közben időnként úgy éreztem, nem is a történés a fontos, hanem a résztvevők és persze az, hogy mindezt miként élik meg.
 
Amit elmesél, az bizonyos értelemben hamisítatlan skandináv történet, a fontosabb szereplők között nincs „normális” ember, mindenki „lökött”, ki jobban, ki kevésbé. Nem tudom miért, de az utolsó pár évben olvasott északi könyvekben nem akadt olyan fontosabb szereplő, aki rendezett párkapcsolatban élt volna.
Se Mankell, se Fossum, se Nesbo nem mutat fel ilyen értelemben példaképet, náluk már az is nagy szó, ha a könyv végére nem kerül rosszabb helyzetbe az adott nyomozó.
 
A történet kulcsfigurája Eva Wirenström-Berg, aki már az első oldalon rádöbben házasságának csődjére, arra, hogy nincs közös jövője férjével. Ez a kilátás elsőre elborzasztja, ami érthető is, elvégre az együtt eltöltött évek után elképzelhetetlen számára a válás.
Mi lesz fiukkal, mit szólnak ehhez majd a szülei, a szomszédok, és a többi ilyenkor felmerülő kérdés, amelyek csak elodázzák a legfontosabbat, mi lesz vele?
 
Érdekes ellentételezésként, ezzel párhuzamosan egy megható kapcsolatot is megismerünk. Jonas, aki foglalkozására nézve postás, minden szabadidejét kómában vegetáló kedvesével tölti a kórházban, s egyfajta álomvilágban várja a csodát, annak felépülését.
 
Alvtegen mesteri módon hozza össze a két szereplőt, miként attól sem fél, hogy mind mélyebbre ásson lelkük sötétebb oldalán. Thrillerről lévén szó, ennél többet nem igazán árulhatok el.
 
Bár úgy érzem, nem én vagyok a könyv megcélzott közönsége, azért ennek ellenére tetszett, hiszen újfent rávilágított, mennyire nem becsülik meg az emberek a házasságot, vagy általában a működő párkapcsolatot, és mennyire fontos a beszélgetés, a problémák közös megoldása.
 
Arra kimondottan kíváncsi vagyok, mi lesz a következő Alvtegen kötet, ami magyarul megjelenik majd, elvégre az Árulás a harmadik regénye volt, vagyis teljesen jogos a kérdés, előre vagy hátra megyünk tovább – bár tulajdonképpen mindegy, hiszen azok is inkább thrillerek, mintsem krimik.

Részlet a regényből