Főkép Remélem 2011-ben is folytatódik az utóbbi évek olvasóbarát gyakorlata, és rendszeresen jelennek meg Wodehouse könyvek.
Igazából azt a csapásirányt tartom dicséretesnek, amikor nem csupán új címekkel örvendeztetnek meg bennünket a kiadók, hanem időről-időre a régieket is előveszik, leporolják, majd kiadják. Ilyen újrakiadás a Valami sumákság című könyv is, ami 2000-ben jelent meg első ízben, szóval ideje volt az újrázásnak.
 
A regény nem kapcsolódik egyetlen sorozathoz sem, amolyan magányos történet, amiben ugyan felbukkan pár ismerős figura (Percy Pilbeam magánnyomozó) és helyszín (Mauzóleum klub), de a legtöbb szereplő London Csalogányvölgynek nevezett kertvárosában tengeti életét.
Ami figyelembe véve, hogy ezek a napok többségük számára dologtalanul telnek (örökség, tőkebefektetés és más efféléknek köszönhetően), nem is rossz módja a tengetésnek, kivált, mivel így kellő idejük marad arra, hogy a maguk módján segítsék a történet megfelelő irányba haladását.
 
Van abban valami fura egyébként, ahogyan Wodehouse a házasság intézményéhez viszonyul – könyveinek többségében ugyanis ez a központi téma. Hol a nemkívánatos frigyek (például Bertie Wooster esetében), hol pedig épp ellenkezőleg, a szerelmesek kapcsolatának törvényesítése okozza a problémát.
Ez kivált akkor érdekes, ha tudjuk, a szerző több mint hatvan évig boldog házasságban élt feleségével. Ráadásul a sztorikban az esküvőhöz minden esetben szükség van a szűkebb családi-baráti kör segítségére – s ettől a pillanattól biztosak lehetünk abban, hogy semmi sem lesz egyszerű.
 
Ebben a regényben a történetmesélésen kívül újra megcsodálhatjuk, mennyire zseniálisan bánik a szavakkal Wodehouse, nála a szereplők nem pusztán közlik a mondókájukat, hanem lubickolnak a mondataik tavában, akárcsak a kiskacsák nyár elején.
„Amint látja, Elphinstone, pontos vagyok, mint a halál – mondta –, ha megbocsát nekem egy hangyányi önteltséget. Tegnap este már a tyúkokkal nyugovóra tértem, és teljesen végigaludtam a nyolc órámat. Innen a szikrázó szem, a ruganyos járás meg a rózsás orca, és – semmi kétség – ugyancsak ennek köszönhető a tény, hogy ismét a megszokott, csinos önmagának látom kegyedet, nem pedig, miként tegnap, egy sárgaság és malária gyötörte kínainak.”
 
Ez alatt a rövid részlet alatt a szereplő igazából nem mond semmit, csak napi csevegést folytat, de mégis, úgy használja a nyelvet, ahogyan csak az igaz életművészek és a megrögzött optimisták képesek.
Ha még hozzáteszem, hogy ezen illető kiskorától kezdve elszánt versolvasóként ismert, amely elfoglaltság nyilvánvalóan ellehetetleníti a valóság, mint megváltoztathatatlan izé szemlélését, és arra ösztönzi az ilyen embert, hogy megszállottan keresse a boldogságot, vagy valami más, ezzel egyenértékűnek tartott, gyakorlatilag meghatározhatatlan, az ideák és a napi betevő keresztezésével létrejövő célt. Mondtam már, hogy a versbarát fura lény, aki csak fél lábbal van ebben a világban?
 
Egy biztos, bár nagy újdonságokat nem rejt ez a regény, a megszokott Wodehouse színvonal garantált: gyönyörűséges mondatok, lökött mellékszereplők és még lököttebb főszereplők, s az egész nyakonöntve az angolság hamisítatlan zamatával. Ettől a keveréktől úgy eltelik az olvasó boldogságközpontja, hogy napokig az élmény hatása alatt próbálja megosztani azt ismerőseivel.
 
A szerző életrajza