Főkép Roy Malcolm egy televíziós vetélkedőn elviheti a főnyereményt: a Föld bármely pontjára elutazhat, hogy ott akár a legfényűzőbb körülmények között tölthessen el egypár hetet.
Ám a rendkívül nagy tudású kamaszt – hiszen a versenyben tudományos ismereteit kellett összemérnie társaival – nem igazán vonzza a luxus; ő inkább az űrbe vágyik, s mivel jó előre kiderítette, hogy a Belső Űrállomás jogilag még földi fennhatóság alatt álló objektumnak tekinthető, ezt választja úti céljául.
 
A vetélkedőt rendező cégnek persze nem igazán tetszik az ötlet, már csak a csillagászati költségek miatt sem, ám Roy megingathatatlan a választását illetően, s mivel végül minden feltételnek eleget tesz, indulhat a nagy kaland.
A fiú megismerheti egy űrállomás életét, a saját bőrén tapasztalhatja meg, miféle kihívást jelent a súlytalanság, az elzártság, a fent és lent értelmének megszűnése, és minden más, ami az űrbéli élet természetes velejárója.
 
Természetes? Igen, hiszen 2054-ben járunk, amikorra az emberiség meghódította már az űrt, járt a Merkúron; a Holdon és a Marson pedig még űrkolóniákat is létrehozott.
Roy kalandjai azonban magára az űrállomásra korlátozódnak – vagyis többnyire, hiszen egy alkalommal egy kis szerencsének és némi turpisságnak köszönhetően elhagyhatja az űrben lebegő bázist, hogy olyan, hol ijesztő, hol felemelő élményekben lehessen része, melyekhez hasonlót csupán kevesek kiváltsága megtapasztalni.
 
Arthur C. Clarke e korai regénye nem a Város és a csillagokhoz, a Rámához vagy a 2001. Űrodisszeiához hasonló, mélyen filozofikus művek közé tartozik, sokkal inkább egyszerű kalandregény, ami témájától eltekintve inkább, mondjuk, Mark Twain Huckleberry Finnjével rokon.
Elbeszélője egy kamasz fiú érzékenységével meséli el a történeteket, közben – mintha társainak magyarázna egy hosszú levélben – részletesen taglalja az űrutazás és az űrbéli élet aspektusait. Kizárólag az űrállomás kapitányának története mutat túl ezeken a kereteken.
 
Azt is mondhatnánk, népszerű ismeretterjesztő regénnyel van dolgunk, a kerettörténet pedig csupán ürügy az ismeretek átadásához, és bizony nem is tévednénk nagyot.
Igaz ugyan, hogy a történet némelyik eleme kétségtelenül fantasztikus, és csak az érdeklődés felkeltése miatt szerepel a regényben, a leírtak zöme mégis tudományosan megalapozott. Elég az egész Földet befedő műsorszórás ötletét említenem, amit Clarke három geostacionárius műhold segítségével képzelt el megoldani 1954-ben, a mai műholdas közvetítések pedig pontosan ezen az elven alapulnak.
 
Emellett megjelenik már a mesterséges gravitációt létrehozó, forgó űrállomás képe is, aminek másával később Clarke egyik legjelentősebb alkotásában, a 2001.Űrodisszeában találkozhatunk, a holdbéli és marsbéli kolóniák ötletét pedig számtalan sci-fi író feldolgozta már – előtte és azóta is.
Ám mindezek egytől egyig valóban megvalósítható elképzelések, még ha Clarke túlzottan optimistán úgy gondolta is, hogy egy évszázad elegendő lesz a tudománynak, hogy leküzdje az esetleges akadályokat. Azonban ahol a politika és a gazdaság is beleszól a döntéshozatalba, ott még a legracionálisabb író sem bocsátkozhat jóslatokba.
 
A Szigetek az égben még felnőtteknek is lebilincselő olvasmány lehet, az űrkutatással ismerkedni vágyó fiataloknak pedig rengeteg érdekességgel szolgálhat ez a kalandos regény. Már csak a telekommunikációs műholdak ötletéért, vagy a súlytalanság mibenlétének pontos leírásáért is érdemes megismerkedni a történettel, ami persze egészében, puszta történetként is felettébb szórakoztató.