Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Neil Gaiman: Sandman 3: Álomország

Neil Gaimanről sok mindent szoktak mondani. A szépírók nem tartják „rendes” írónak, főképpen azért, mert nagyságrendekkel több könyvet ad el, mint ők, a popkultúra emlőin nevelkedettek viszont többre becsülik az átlagos sikerszerzőknél.
A képregényrajongók ezen kívül szeretik lenyúlni őt maguknak, hiszen csodás ívű karrierjét bőven a kultikus Amerikai istenek előtt kezdte a még kultikusabb Sandman-sorozattal, az álmok urának kalandos hétköznapjait elbeszélő, hosszas képregényfolyammal. Egyesek úgy tartják, ez a sorozat a Gaiman-életmű csúcsa.

Az biztos, hogy Gaiman rendkívül gyorsan belejött a történetszövésbe, amint nyilvánvaló lett, hogy sápatag arcú, fekete ruhás teremtménye (aki frizuráját valószínűleg a Cure-os Robert Smith parókagyűjteményéből kölcsönözte) a DC-univerzum azon területein barangol, ahol korábban nem járt se szuperhős, se madár.
Hiba is volt az első történetekbe beleerőltetni John Dee-t, a Marsbéli vadászt vagy Batmant, (még ha utóbbiakat csak pár jelentéktelen kocka erejéig is): az egyedüli képregényíró, akinél az ilyesmi zökkenőmentesen működött, Alan Moore volt, és ő is csak azért próbálkozott vele, mert nem bírt betelni saját zsenijével.

Gaiman sokkal kevésbé technikás, és ezt szerencsére tudja is magáról – ő akkor van elemében, ha olyan álomvilágot teremthet, ahol minden megengedett, ahol senki sem parancsol megálljt a szárnyaló képzeletnek.
Az ötleteknek ez az eklektikus egymásra halmozása néha nagyon bejön neki, néha kevésbé, ennek köszönhető, hogy a Sandman olvasása leginkább a hullámvasutazáshoz hasonlít: időnként csúcsra jár bennünk az adrenalin-mérő, máskor mérsékeltebben élvezzük a bulit – de azért végig remekül szórakozunk.

Annyit mindenképpen leszögezhetünk, hogy az Álomország a Babaház mellett a leghibátlanabb Sandman-kötet. Na meg a legrövidebb is. Négy története csak lazán illeszkedik a főcsapásnak kijelölt történetívbe, és egymáshoz sem kapcsolódnak közvetlenül, tehát novellisztikus felépítésről van szó.

Fantasztikus nyitótörténet a „Kalliopé”. Főhőse, Richard Madoc elképesztően sikeres első regénye után egy szót sem bír papírra vetni, kiadója viszont határidőkkel sürgeti. Felkeresi hát Erasmus Fryt, egy hajdan ugyancsak elismert írót, aki egy szívességért cserébe neki adja ötleteinek kiapadhatatlan forrását, a kilenc múzsa egyikét, a foglyul ejtett Kalliopét – és Madoc szekere hirtelen nekilendül.
A kapzsiság persze nem ismerhet határokat: a sikertől megrészegült írónak esze ágában sincs szabadon engedni a szépséges teremtést, akin újból meg újból erőszakot követ el, és aki kétségbeesett fohászaiban hajdani szerelmét, Morfeuszt hívja segítségül.

Az „Ezer macska álma” Gaiman legérdekesebb kísérletei közé tartozik, és a legjobbak közé is. Sőt megkockáztatható, hogy ez a történet önmagában megérdemel minden elismerést, amit a Sandman-füzeteknek valaha kollektíve kiosztottak. (De azért ennyire mégse legyünk elfogultak, mondjuk egyszerűen csak azt, hogy nagyszerű mese.)

Világos, hogy álmodni nem csak az emberek szoktak, hanem az állatok is, következésképp számukra is léteznie kell egy Álomúrnak, noha természetesen nem antropomorfizált formában.
És vajon miről álmodoznak a macskák? Talán arról, hogy az emberek zsarnoki uralma megszűnhet, ha elegen álmodják ugyanazt egy időben: hogy a macska a domináns faj, nem az ember; hogy a macska vadászik az emberre, nem pedig úgy áll a helyzet, hogy utóbbi látszólag szeretetet és törődést nyújt, miközben ha úgy tartja kedve, gondolkodás nélkül elpusztítja dédelgetett házi kedvence kölykeit. Nos, igen, meglehet, hogy erről.

Az előbbi kijelentést, miszerint az „Ezer macska álma” talán a legpofásabb Sandman-sztori, rögtön elbizonytalanítja az a tény, hogy a következő történet, a „Szentivánéji álom” az, amely annak idején World Fantasy-díjat nyert, egyetlen képregényként a legjobb novella kategóriában.
Szentivánéji álom: igen, valóban a Shakespeare-darab ősbemutatóját láthatjuk egy angliai tisztáson előadva. Azon két darab egyikét, melyeket Morfeusz kért Shakespeare-től első találkozásukkor az előző kötet „Egyszer fenn, egyszer lenn” című epizódjában, cserébe a kiváltságért, hogy álmai kiállják az idő próbáját.

Oberon és Titánia a domboldalon ülve nézik a róluk szóló előadást koboldok, tündérek és trollok társaságában, Robin pedig nem bírja ki, és belefolyik a színdarabba. Csodás ötvözete ez az eredeti darabnak és Neil Gaiman képzeletének, ám az már vita tárgyát képezheti, melyik érdemel nagyobb elismerést.
 
Végül a kötetet záró „Álarc” egy elfeledett DC-szuperhős, az Elemlány nyomorúságos életét mutatja be, aki bárminek fel tudja venni a formáját, csak éppen emberek közé nem merészkedhet szilikon maszk és a teste minden négyzetcentijét beborító ruhák nélkül, valódi bőre ugyanis eltorzult, széthullófélben van.
Pedig Urania Blackwell semmire sem vágyik jobban, mint emberi közelségre, normális emberi életre – illetve, mivel azt nem kaphatja meg, most már leginkább a halálra. Csakhogy nem tud meghalni.

A kötet rövidségét ellensúlyozandó találunk még egy eredeti forgatókönyvet is a legvégén, egészen pontosan a Kalliopé scriptjét, úgy, ahogy azt Neil Gaiman legépelte Kelley Jonesnak.
A szövegből sok mindent megtudhat, aki ritkán lát képregény-forgatókönyvet – elsősorban azt, hogy a rajzoló az esetek nagy százalékában (hülye fejjel) nem követi a finom utasításokat, amiket az író ad neki.

A Sandman sajnos eleve nem a képi világáról híres, és nem csak azért, mert pár részenként mindig új alkotók dolgoztak rajta, hanem mert általában azok sem azok voltak, akiknek igazán kellett volna (bár ahogy telik-múlik az idő, ebbe egyre kevésbé lehet majd belekötni).
A legszembetűnőbb mégis az, hogy Gaiman scriptjei mennyivel kidolgozottabbak, mint a nemegyszer csúnyán elkapkodott rajzok. Persze nincs ezen miért meglepődni: nem ő választotta alkotótársait, így egy-egy script csak meglehetősen ritkán találkozott az őt megillető grafikussal. De amikor igen, ott valóban csoda történt.
 
Ha megfelelő ritmusban és lelkesedéssel gyűjtjük a Sandman-sorozat magyar kiadását, úgy ez már a harmadik könyv, amit a polcunkra tehetünk. A Cartaphilus, egyelőre úgy tűnik, nem áll le a kult-képregények itthoni megjelentetésével (a Sandman mellett gondoljunk csak Mike Mignola Hellboy-ára), és ezért nem lehetünk elég hálásak.
Ha így megy tovább, és a kiadó beváltja ígéretét távolabbi terveire (mondjuk egy Moore-féle From Hellre) vonatkozóan, ezernél is több képregénykedvelő álma válik rövidesen valóra.

Kapcsolódó írások:Tükörálarc (film)
Csillagpor (film)


Oravecz Gergely - 2011. január 12.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!